Épít vagy rombol a konfliktus?

"A konfliktus az élet és a fejlődés szerves része; tekinthetjük az “élet táncának”, amelyben mind a saját, mind a partnerünk szükségleteit felfedezhetjük és meghallhatjuk. (Marshall Rosenberg)  "

A múlthéten sok konfliktusba kerültem, s úgy gondoltam mindenképp érdemes erről a témáról írni.

Egy ismerősöm azt szokta mondani hogy a konfliktusok 99,9%-a félreértések miatt alakul ki. S ha megvizsgálom a múltkori két szituációt, akkor igazából be kell látnom mindenképp igaza van. 

Tehát a konfliktus egyik oka a félreértés. Elég néha csak annyi, ha a másik ember félreért valamit, máris kész a dráma.Na de szerintem ez még nem is baj. Ez még talán nem is konfliktus vagy igen? Attól függ, hogyan is értelmezzük ezt a szót. A wikipédiát használva a konfliktus szó összeütközést,szembenállást jelent. Megkülönböztet destruktív(romboló), illetve konstruktív (építő) jellegű konfliktust.

Tehát én ezt úgy értelmezem, hogy egy konfliktus tud építő jellegű lenni, hiszen előre viszi a kapcsolatot, a felek tanulnak valamit, s ha kell változtatnak a fejlődés érdekében. De tud destruktív is lenni, s azt gondolom, hogy ez már a feleken múlik, hogy a kialakult feszült helyzet milyen irányba halad.

 Erre a gondolatra még visszatérek. A másik oka a konfliktusoknak tapasztalatom szerint a környezeti, kivülről jövő negatív hatások, amit végül sokszor a legközelebbi hozzátartozónk fog megkapni, még ha nem is szándékosan, illetve bántó céllal. Többször megfigyeltem magamon, hogy ha kimerült vagyok, akkor ingerült is egyben, s ez sokszor növeli a konfliktus kialakulását. Ilyenkor vagy azért alakult ki konfliktus, mert így vezettem le a feszültségemet, hogy mogorva voltam a másikkal, s így ő joggal védte meg magát velem szemben, s készen is lett az általunk létrehozott háború,- vagy én reagáltam le valamit túl érzékenyen, s jogtalanul hadonásztam, persze verbálisan, hogy megvédjem magam a másik féllel szemben. 

A harmadik ok a konfliktusainknak, legalább is nekem, a belső lelki elégedetlenség, múltbeli megoldatlan traumák, elnyomott feszültségek, amelyek már régóta raktározódnak méreganyagként. Ezek szintén okozhatnak konfliktusokat a jelenben. Ezért érdemes bármilyen alternatív módon is-az én esetemben pszichológussal kiméregteleníteni  a felhalmozott sérelmeket, feszültségeket, fájdalmakat. Sok ilyen méreganyagtól szabadultam már meg, ezért tudom talán már jobban kezelni a konfliktusaimat. Hiszen míg ember lesz a földön, főleg a gyarlóságunk miatt, ez a jelenség elkerülhetetlen. Mert nincs két egyforma ember, aki egy dolgot mindig ugyan úgy fog látni, értelmezni, érezni, megélni.

Említettem pár sorral feljebb,hogy a feleken múlik, hogy a konfliktus milyen irányba megy el. A pozitív irányt, a konstruktív jellegét most nem részletezném, a destruktívat annál inkább, hisz sok ilyen típusú konfliktust bonyolítottam már le életem során, persze meg is bántam, s azt gondolom, mindannyian nagyobb részt ezt a típust juttatjuk érvényre. 

Miért is destruktív? Benne van a szó jelentésében is, mert rombol. Tönkretehet akár egy életre is egy kapcsolatot.

S ez miatt nekem is sikerült már egy egy kapcsolatomra koszorút tenni.

Azt figyeltem meg a saját konfliktusaimban, hogy minél mélyebbre és alpáribb stílusban megyek el a másik féllel egy veszekedésben, annál destruktívabb a folyamat, ami ér minket. Annál nagyobb s mélyebb sebeket ejtünk egymásban. Hisz mi történik ilyenkor? Ha egyik fél sem éretten éli meg a kialakult feszült helyzetet, akkor egyre sértőbb vagdalkozások követik egymást. Mindkét fél úgy érzi, meg kell védenie magát, vagy az álláspontját, olyannyira, hogy  egyre veszélyesebb fegyvert, azaz bántóbb és bántóbb szavakat használ a másik ellen. Már-már előkerülnek a régi fekete listák, újra elhangzanak az ezeréves sérelmek, és vétkek. S ami a legrosszabb: az információkkal való visszaélés. Na ez egy atom fegyver. Ez nagyon romboló hatással bír. A következménye az lehet, ha valaki ezt a módszert alkalmazza, hogy kiöli a kapcsolatból a bizalmat. A másik félben megtörik a bizalom, s tán soha nem lesz képes arra, hogy a kapcsolatban nyílt, s őszinte maradjon. Aki a bizalmát elveszti egy ilyen incidens miatt, kétszer is meggondolja, hogy mit oszt meg a másikkal, ha a kapcsolat fenn is marad.

Konfliktust nem lehet elkerülni, de kérdés, mit tehetünk, ha egy feszült szituációban találjuk magunkat?

Ha nem tudod kezelni a helyzetet, akkor a legjobb amit tehetsz, hogy illedelmesen elköszönsz a másik embertől. Ez azért jó, mert így megvédheted magad a sérülésektől, a másiknak meg időt hagysz, hogy lenyugodjon. Ha pedig úgy döntesz, hogy nem lépsz ki a feszült helyzetből, akkor a legjobb stratégia az, hogy higgadt maradsz, s megőrzöd a "hidegvéredet".

De az a legjobb, ha két ember érett módon tud lebonyolítani egy konfliktust, csak mivel a legtöbb ember sérült, a jó minta nagyon kevés, s inkább a rossz verzióra kell számítani.

Régebben napokig depressziós voltam egy -egy konfliktus után. De eléggé meglepődtem magamon, amikor a múlthéten, egy egy konfliktus után,pár órával később, tudtam mosolyogni, s az aznapi teendőimet ellátni. S ami a legjobb, hogy mindkét konfliktusból tudtam konklúziót, tanulságot levonni. Talán ez mutatja az újabb előrelépésemet, haladásomat és tán a lelki gyógyulásomat.

Tehát nekem az én részemről mindkét konfliktus konstruktívra, építő jellegűre sikerült. Ez a siker adott inspirációt ennek a bejegyzésnek a megírására.

S nektek is ezt a sikert kívánom.

Egy nehéz téma: halál, gyász, emlékezés

   November 1.Mindenszentek és halottak napja. Emlékszem gyermekként nekem mindig jó móka volt, ha kimentem a családdal a temetőbe.Alig vártam, hogy én is meggyújthassak egyet. A gyertya fények látványa megölelte lelkem, s ezt a csodát a mai napig át tudom élni, örülök a szeretettel meggyújtott fények látványának.

Később amikor nagyobbacska lettem, már tudtam mi ennek az ünnepnek a jelentősége. Hogy a szeretteinkre emlékezünk. Így szent áhítattal, buzgón magamban imát remegtem egy-egy szerettem lelkéért, hogy a Mennyben lehessenek.Hittem , hogy ha meg teszem ezt a gesztust, akkor bebiztosítom a találkozást velük, ha majd én is elmegyek.

De aztán nagyon sokat formálódott erről az ünnepről is a nézetem. Már nem imádkozom értük, mert aki már elment, azért már sokat nem tehetek, csak amikor még élt. Ő már jó helyen van, ő már nem szenved. Reménykedhetek ebben, hogy Isten mellett békére lelt. Ez a nap arra jó, hogy emlékezzek rá. De ehhez nem kell feltétlenül az, hogy gyertyát gyújtsak, vagy hogy  kimenjek a temetőbe. Tudom, sokan megköveznek most ezért a gondolatért, de ez az én emlékezésem, az én fájdalmam, az én gyászom, énrám tartozik, nem kell hogy ezt más lássa. Kettős érzésem van ezzel az ünneppel kapcsolatosan. Néha azt érzem, hogy felesleges ez az egész, miért kell feltépni a régi sebeket, ami egyszer már begyógyult a gyászfolyamat során? Meg azt érzem, hogy jó biznisz ez megint csak az üzleteknek, ahol virágokat, mécseseket árulnak. Nevetséges hogy üzletet csinál az ember ebből az ünnepből. A szebbnél szebb virágok, és mécsesek amik persze drágák is, üzenik ezt számomra, hogy ez  a nap is csak egy "jó fogás".

Ugyanakkor meg ott van a másik érzésem is: Egész évben rohanunk, s elfeledkezünk azokról, akik akkor sokat jelentettek nekünk. S erre viszont jó ez a nap. Hogy egy kicsit megálljunk, s emlékezzünk rájuk.

Nekem az emlékezés még fájdalmas, ahogy ez az egész ünnep is. Talán azért, mert még nem békéltem meg a halál gondolatával, hogy én kicsi vagyok, s nem tudom legyőzni őt, hogy Ő hatalmasabb nálam. Még ha el is hiszem hogy van örök élet, akkor is vannak korlátaim, s bizony elönt sokszor a szorongás, a félelem, -különösen ezen a napon, na meg karácsonykor-hogy akiket most szeretek, azok is elmennek egyszer.  Engem érzékenyen érint a halál téma, mint másokat, nem tudom benneteket hogy érint ez a téma...Nálam  jogos, hogy ennyire intenzív ez a félelem, ami a hétköznapjaimban is fel-fel tör-  hisz édesanyám pont 26éve alszik már mély álmot, s idén először, miután körülményesen megtaláltam, gyújthatok az ő sírján gyertyát, megemlékezve róla, és a születésnapjáról..

Összességében  jó tud lenni ez az ünnep, ha nem a pénzről, és nem az amerikai őrületről, a halloweenről szól, hanem  tiszta, csendes, őszinte, MEGEMLÉKEZÉS a cél. S igen én is fogok gyertyát gyújtani kettős érzéseim ellenére, emlékezem, s hálát adok azokért, akik még itt vannak velem, s kérem, hogy Isten vigyázzon rájuk mindennap. Jó emlékezést mindenkinek.

Az idő előtt leszakított gyümölcs mindig keserű ( Az erőszak, és a küzdelmek ára)

Hm. Milyen érdekes megállapítás ez, ugyanakkor olyan gyakran eszünk éretlen gyümölcsöket, zöldségeket nem? Itt persze nem  a valóságos gyümölcsöket értem, hanem megfoghatatlan dolgokat. Legyen az egy  pozíció, kapcsolat, találkozó, vagy bármi más, amiért mi lehet, hogy nagyon megküzdöttünk, de a jó Isten még érlelni akarta volna azt a gyümölcsöt, de mi mohók voltunk, s leszakítottuk.

Hogy hogyan szakítottam én le éretlen gyümölcsöket az életemben?

Nos, nagyon egyszerű. Tele voltam elvárásokkal a kapcsolataimban, s egy nagyon közeli barátom felé. Mindig elvártam, hogy úgy legyen minden, ahogy én szeretném... Kierőszakoltam, kipréseltem minden szeretetet, amire nekem szükségem volt. Kierőszakoltam egy találkozót, egy -egy kedves szót, elismerést. Korábban már írtam a szeretet témájában az elvárásokról. Nagyon rombol, rombol, és rombol... Hogy hogyan jött  nekem ez a téma? Múlt héten kerültem egy helyzetbe. Egy régebb óta fennálló baráti kapcsolatomban kiharcoltam egy szabadnapot az illetőtől, ezerszer rágtam a fülét, hisztiztem, s „vertem neki a pultot”, hogy ne legyen már ilyen munka mániás.... S végre, amikor már megkaptam azt a bizonyos szabadnapot, képzeljétek el, elfogott egy rossz érzés. A szomorúság. Még fel is tettem magamban ezt a kérdést, hogy most miért nem örülsz Encsi?- Ekkor Isten a szívemben ezt mondta: - az idő előtt leszakított gyümölcsnek keserű még az íze. Ekkor megkérdeztem Istent, hogy mit jelent ez. Akkor gondolkoztam, s megértettem, hogy amit én erőszakolok ki a másikból, és nem engedem meg neki, hogy ő szabadon adja azt, amit kérek, akkor savanyúnak fogom érezni a gyümölcsöt.

Mennyi, és mennyi dolgot erőszakoltam ki a barátaim körében, csak nyilván, amikor még nem voltam gyógyult, akkor még nem láttam, hogy mit okozok a másikban, körülöttem kellett, hogy forogjon a világ,  a már sokat említett nagy traumáim miatt.

Nem volt könnyű, hogy beérjen nálam ez a gyümölcs: Hogy az idő előtt leszakított gyümölcsnek éretlen még az íze. Főleg azért, mert most már másfél hónapja szabadságon van a terapeutám. De ilyenkor jó nekem az, hogy nekem itt van a hitem Istenben. Nagyon jól megmutatta nekem azt, hogy miért fontos sokszor várni. Nem kaphatok meg mindent egy adott pillanatban, hiszen a másik embernek is vannak érzései, gondjai, problémái, nála is be kell, hogy érjenek azok a gyümölcsök. Megértettem, hogy sokszor fájdalmat, kellemetlenséget, frusztrációt, szomorúságot okozok a másikban, ha erőszakos vagyok, ha erőszakosan tépkedem a kapcsolatunk fájának éretlen gyümölcseit.

                                                  

Tudjátok mindennek meg van az ideje. Azt hiszem nem véletlen, hogy még a természet is ezt tanítja nekünk. Ha elültetsz egy magot, vagy egy fát, nem fog rögtön termést hozni. Nem húzod ki a fát minden reggel, hogy megnézd, mennyit nőtt. Ezt nem rég olvastam ezt a bölcsességet. Mindenhez idő kell. Annyiszor hallottam ezt a terapeutámtól is-:Enikő! Idő! -Ő tudta jól, hogy nem siettethetem a lelki sebeimnek a gyógyulását, tudta, hogy a lelki érés is egyfajta gyümölcs, aminek sok idő kell arra, hogy beérjen. S erre Jézus is utalt, hogy a lelki érés gyümölcsöző tud lenni számunkra, és a környezetünk számára, ha hallgatunk rá.

S én, de sokszor voltam türelmetlen ezen a téren is, ez szintén egyenlő azzal, mintha leszakítanék egy zöld, éretlen gyümölcsöt a fáról.

Az első türelmetlenkedés, és gyümölcs leszakítás ős szüleinknél volt. Aki hisz a teremtésben, és a Szent írásban, az akkor ismeri a történetet. Mit látunk? Az első emberpár türelmetlen és erőszakos, és mohó, mindent tudni akart, függetlenítette magát Istentől, s mielőtt kivárta volna azt, hogy megkapja az Úrtól, amire szüksége volt, helyette inkább önmagára gondolt, s evett az éretlen gyümölcsből, ezzel is fájdalmat okozva önmagának és a Teremtőnek.  Evett abból a „tudásból”, ami később halált, és bűnt hozott az egész emberiségre, s ennek a levét napjainkban is „isszuk”. Ennyit jelent az, ha erőszakosak, türelmetlenek vagyunk.

Isten nem véletlenül vezetett engem ebben. Hogy ne legyek erőszakos. Mert amit erőszakkal szerzek meg, azt sosem fogom úgy élvezni,- mert ahogy már utaltam rá- közben megsebzem a másik embert. S hány ilyen fájdalmat él meg sok ember a világban mások önzősége, hatalomvágya, kapzsisága, erőszakossága miatt?

S a probléma tényleg türelmetlenség és az erőszak. Igen, beismerem, erőszakos voltam, de amikor ezt felismertem, eldöntöttem, hogy megvárom a gyümölcs beérését, s nem küzdök, hanem mindet ajándéknak fogok  megélni.

Várni akarok. Isten ezt várja tőlünk, hogy utána a türelem jóvoltából élvezhessük azt a kellemes zamatot. Ezt kéri tőlem, tőled, hogy várj! Még a szexualitásban is. Na, ez egy a másik dolog, amiben kaptam útmutatást. Hogy miért érdemes ebben a mai világban is várni? Mert Isten nem akarja, hogy ezt az ajándékát is keserűen élvezzük, s végül teljesen kiégjünk, mire eljön a nagy Ő, s házasságot kötünk. Sokan nem fogtok velem ebben egyetérteni, de olyan sokszor gondolkoztam ezen,  s rájöttem, hogy ő azt akarja, hogy egy házasság ne testi dolgokra épüljön elsősorban, hanem főleg lelki és szellemi egységre, amit a szexualitás pecsétel meg a házasságon belül. A házasság előtti várakozás is egy fajta gyümölcs és zöldség termesztés, nem kéne rögtön leszedni a kapcsolat fájáról azt, ami még csak nem rég kezdett el fejlődni, és érni...

De erről a témáról majd még később részletesen lehet, hogy fogok írni.

De nem szeretek várni, ez az igazság!! De szerintem te is így vagy ezzel! Rögtön mindent, azonnal, tudod, ahogy a kisgyerekek csinálják. Egy rangos pozíció vár, s te lecsapsz erőszakkal, mielőtt megkérdeznéd Istent? Valóban így van,  ha nem várunk, akkor lehet, hogy az adott pillanatban, bármiről is van szó, élvezetes, „hm, nyami „  de finom, de sosem tudhatjuk meg, hogy Isten, vagy a sors, ki miben hisz-mennyivel adott volna jobbat, mint amit mohón megszerzett az ember. Szóval várj, várj, s ne légy erőszakos, várj. S ez magamnak is biztatás...

De nem szaporítom tovább a szót erről a témáról, inkább eszem egy érett gyümölcsöt, ami éppen aktuális. Hiszen azt már „leszakíthatom”...

Még mindig a szeretetről ( A szeretet romboló erői 2.rész)

Egy hónap alatt nagyon sokat tanultam a szeretetről. Ahogy említettem az előző bejegyzésemben, részben  tudatos volt az én elvonulásom, ami az írást illeti, mert amik dolgok feljöttek bennem a terápián, időre volt szükségem, hogy átgondoljam őket, mielőtt megosztom veletek.

Folytatva az első részt, el sem képzeltem, hogy mennyi, de mennyi tényező, rossz mechanizmus, berögződés rombolta a kapcsolataimat, amik nagy részük a múltamból erednek.

S ahogy azt is említettem, úgy gondolom ezek nagyon összekapcsolódnak egymással, mint vonat kocsik. Húzzák egymást..... Tehát ha egy - kettőt sikerül is kiiktatni a kapcsolatból, akkor is újra s újra visszatérnek, s tovább rombolnak.

Ilyen további romboló elem volt a kapcsolataimban a kontroll-azaz a pórázon tartás. Mit jelent ez?

Azt, hogy eddig minden kapcsolatomban elvártam azt, hogy mindenről tudjak mindent, s akivel közeli kapcsolatban voltam, pórázon tartottam. Folyton a szájában akartam lenni. Mindent tudni akartam. Hogy van, mit csinál, kivel, miért hol beszélt, stb. Ez jellemezte a főiskolás kapcsolataimat, s a mostaniakat is. Szörnyű, de ilyen voltam. Biztos ez is a múltból eredeztethető. Hogy az ős kötelék anyámmal megszűnt a halála miatt, s rosszul kezdtem kapcsolódni később az embertársaimhoz.

Ez az abnormális "kovalens kötés", és pórázon tartás a középiskolában érte el a csúcsát, amikor egy tanárnőmet nagyon megkedveltem, és a suli falain kívül barátság alakult ki, s nála volt kifejezetten látható, hogy nagyon nincs valami rendben a kapcsolódási módommal. De korábban általános suliban is rögeszmésen kapcsolódtam a tanáraimhoz, egyértelmű, azt az őskötődést kerestem. Viszont magam alatt vágtam a fát tudat alatt, mert a kortársaimmal akkor, s később a középiskola és a fősuli alatt sem igazán tudtam egészséges baráti kapcsolatokat kiépíteni. Fősulis időszakomban kaptam a jó Istentől sok elmondott ima után az igaz barátaimat, de utólag így látva a teljes képet magamról, valóban betegesen kapcsolódtam hozzájuk.

Mindig a "felnőtteknél", tanároknál kerestem azt a "tartozásérzést". S aki belesétált ebbe a tudat alatti játszmámba, az is áldozatul esett - ez a miatt a pórázon tartós mechanizmus, és más egyéb romboló elem miatt.

Szerencsére felismerésre került ez a típus is, s a felszámolása is megkezdődött. Hiszen már akik közel állnak hozzám személyek- lazább vagyok velük. Elmerem engedni őket, s el kezdtem szabadságot adni nekik... Nem ijedek meg attól, ha nem mindennap találkozom az általam szeretett személyekkel, s nem faggatom őket. Remélem sikerül is ezen az úton maradni....

További ilyen romboló elem volt az elégedetlenség is.  Az elégedetlenség úgy nézett ki nálam, hogy mindenben kivetni valót találtam. Nem tudtam örülni egy-egy gesztusnak, ajándéknak, mert mindennek úgy kellett lennie, ahogy  én szerettem volna. Rólam kellett, hogy minden szóljon. Minden az általam elképzelt tökéletesség szerint kellett lennie. De ez az elem újra és újra konfliktusokat szült. A barátaimban frusztrációt okoztam ezzel a módszerrel. "Semmi nem elég!- Miért nem vagy tekintettel rám?- Annyi mindent adtam Neked, miért nem értékeled? " S még sok hasonló mondat volt még amit megkaptam a barátaimtól, vagy egy-egy adott személytől. Mert elégedetlen voltam, hálátlan. Pesszimista voltam. Romboltam, mérgeztem ezzel a mechanizmussal, s sokszor hoztam magamat kínos helyzetekbe, és taszítottam magam magányba. A héten a terapeutámtól megkérdeztem- miért nem elég nekem az elég? Megkérdeztem a szakembert, mert már tényleg el kezdett engem is zavarni ez a dolog. A válasza ez volt: - Mert Enikőt elnyomták. Hogy hogyan? Ki kerültem a saját családomból, mert senki nem vállalt, s ugyan az a törés okozta ezt a sebet is bennem. Olyan nagy hiányt, űrt hagytak bennem, hogy az egész világ kell nekem, sőt még az sem lenne elég nekem, hogy azt a hatalmas foltot, ami a lelkemben még most is ott van, - betöltse bárki is. S az elnyomás folytatódott nevelő apám tette és következményei miatt. ( NAGY TRAUMÁIM miatt). Az ő tette zárkózottá tett, s ez miatt nem kedveltek az akkori kortársaim. Cikiztek, visszaéltek a bizalmammal sokszor, s én voltam a puncsos, mert jól tanultam. Elnyomtak. Később közép suliban is. Igen, az elnyomásból, a mellőzöttségből ered az elégedetlenség. Terápiám után nagy sírások után jöttem rá, hogy mit csinálok valójában, s hogy miért alkalmazom tudatosan, vagy tudat alatt ezt a romboló módszert. Isten és egy közeli barátomnak elmondtam ezt. Kimondtam, szembenéztem azzal, amivel sosem: hogy irányítok, s ha valami nem úgy sül el, ahogy terveztem, akkor elégedetlen leszek. Azért, hogy többet ne kelljen elnyomva éreznem magam.  Így akartam megvédeni magam. De ez a mechanizmus csak halálba vitte a kapcsolataimat, s amik megmaradtak, az csak az elkötelezettség miatt maradt meg.

Úgy érzem azzal a hétfői sírással lettem igazán önmagam, s bátor. S talán így téptem ki a szívemből ezt az elemet, s a helyét talán fokozatosan a hála tudja felváltani.

Rombolta a kapcsolataimat a rossz motiváció is, amikor is néha azért tettem egy- egy barátommal jót, hogy megmutassam, milyen "aranyos " is tudok lenni, de ugyan akkor meg nem voltam önzetlen, mert elvártam, hogy viszonozza a jót. Ezt is azért csinálhattam, hogy nehogy kimaradjak a jóból, nehogy hiányt szenvedjek a jóban. A szeretet számomra üzlet volt. Néha egy-egy hajléktalannal is csak azért tettem jót, hogy utána elmondhassam, hogy milyen jó kislánya vagyok Istennek. Csak hogy Jézus ezért kapott frászt a farizeusoktól, mert kívülről jónak mutatták magukat, miközben belül a lelkükben rossz volt a motivációjuk, nem tartották be a szeretet törvényeit. Még ha fájt is, de hálás vagyok, hogy a június 23-ai hétfői napon a terápiám után, ezt is őszintén beismerhettem egy barátom, és Isten előtt. Az hogy rossz volt a motivációm, ez a negatív önértékelésemből, az elnyomottság érzésből eredt, hiszen mindenképp bizonygatni akartam ezzel a mechanizmussal, hogy jó is tudok lenni, mert azt hittem, mindenki rossznak lát, pedig lehet, csak én éreztem így a múltam miatt. De nincsen szükség rá, ahogy a többi kompenzáló módra sem, amelyeket összeszedtem.

Mert aki igazán szeret, annak úgy vagyok jó, ahogy. Levethetem magamról ezeket a "rongyokat", elég a csupasz valóm, a lelkem, annak, aki elfogadott engem.

S az hogy szeret valaki, az nem természetes- ahogy eddig gondoltam, s éreztem. Korábban természetes volt az nekem, hogy valaki kitette értem a lelkét is, ahogy az is, hogy mellettem van, még akkor is, amikor az indulataimmal, a romboló mechanizmusaimmal, beszédemmel képen nyomtam őt. Nem, ez nem természetes. Hanem kegyelem, és ajándék. Míg nem szálltam le a magas lóról, és minden rólam szólt, addig természetes volt nekem minden. Mert hát nekem hiányaim vannak, s hát az természetes, hogy bepótolják nekem azt, hiszen jogom van arra, hogy én is kapjak, én is boldog legyek.... Nekem is jogom lett volna arra, hogy boldog gyerekkorom legyen... "De jogokba a túlélők kapaszkodnak". (Viskó c. regény)- . De aztán a terapeutám szembesített vele újra és újra, hogy akik mellettem vannak nem kötelességük, mert a hiányaimért nem ők a felelősek, azok betöltései nem az ő feladatuk.

S ebben is sikerült a héten összetörnöm. S elkezdett a szívem a hálától, az Úr rengeteg ajándékaitól dobogni, mert az a pár ember, akik mellettem vannak régóta, ajándékok. Ajándékok, s nem ez nem természetes.

Hiszem,  ahogy ezekkel a romboló elemekkel el kezdtem leszámolni,  végre képessé válok arra, hogy igazán szeressek, s be is tudjam igazán fogadni azt. S a jég szív felolvad, hús szív lesz, mely sokaknak fog örömet, boldogságot hozni. S az út végén Ővele fogok találkozni. ámen

Még mindig a szeretetről (A kapcsolatok újabb mérgező elemei 1.rész)

Nagyon örülök, hogy újra visszatérhettem az íráshoz egy hónap szünet után. Bevallom, ez az "elvonulás" részben tudatos volt, másrészt elfoglalt voltam.

Kemény hónapon vagyok túl, ( természetesen lelki értelemben), de hiszem a javamra vált. 

Nehéz volt a terápiám, de ugyanakkor sok mindent megértettem. Elég nehéz összefoglalni mi történt az elmúlt 1 hónapban, de  úgy döntöttem továbbra is a SZERETET témánál fogok maradni.

Igen, szeretném még mindig folytatni ezt a témát, s ha kell még néhány bejegyzésemben foglakozni vele, mert ez a legfontosabb az életben, s olyan sok kapcsolat megy tönkre azzal,  ha nem tudjuk a romboló erőit felfedezni, és kigyomlálni. Több száz könyvet írtak róla, de gondoltam saját megtapasztalásaimmal megadom a végső díszítést a tortán...

Ahogy említettem, vannak romboló mechanizmusai a szeretetnek, a szeretet kapcsolatoknak. Nekem az elmúlt 1 hónap szinte arról szólt, hogy újabb romboló erőket, mechanizmusokat sikerült felfedezni, amik megbújtak ott bent, valahol a lelkemben, s a szakember, és a jó Isten segített ezeket kiásni a szívem talajából. Ezek a momentumok összekapcsolódnak egymással, mint az előző bejegyzéseimben lévők is.

Az újabb ilyen momentum mely éveken át rombolta a szeretet kapcsolataimat a negatív önértékelés. 

 Hm. Mit is jelent ez, s hogy befolyásolja a kapcsolataimat?Nem kell, hogy higgy Istenben (bár szerintem nagyon jó, ha ott van az életedben-később elmondom miért), de azt tudod, hogy mi a fő parancs az életben: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Tehát fontos, hogy önmagammal békében, harmóniában legyek, hogy másokkal is így tudjak lenni. Ez a parancsolat Jézustól hangzott el, s akár hiszel benne, akár nem, de nagyon is érvényes a mai kor emberének. Hogy hogyan befolyásolta az önmagammal való kapcsolat a baráti kapcsolataimat? 

Úgy, hogy a negatív önértékelésem miatt nem tudtam szabad és laza lenni. Nagyon tudtak, s most is tudnak befolyásolni  mások visszajelzései, reakciói, véleményei. Ezek határozták meg még a hangulatomat is. Épp a héten történt, pont terápiám előtt,  hogy csinosan öltöztem, mindent megtettem, hogy elegáns nőként mutatkozzak aznap, s iszonyat kiborított, hogy egy  hozzám közel álló jó barátom nem dicsért meg, hogy szép nő vagyok. Csak a szoknyámat dicsérte meg, hogy milyen cuki virágok vannak rajta. - Mosolygok rajta most már én is, s amint ezt a szakembernek elmondtam, nevetett ő is, s akkor értettem meg mit csináltam.

Érthető? Mástól tettem függővé az én értékelésemet, és az aznapi hangulatomat is. S régebben is így volt. Ha valami pozítívat nem kaptam, vagy negatív kritikát olvastak a fejemre, akkor én már a világ leggázabb emberének tartottam magam. A terapeutám intett arra, s a szívemben lévő Isten hangja is, hogy az önértékelésemet belül a szívemben fogom megtalálni,  Isten szemszögéből kell meglátni önmagamat, s ha ez sikerül, akkor nem fog kiborítani egy-egy vélemény, vagy az, ha nem ismernek el. Nyílván, ahogy már eddig tettem, a gyökerekben keresem a negatív önértékelés problematikáját is. Kisgyermekként a szülők, és a tanárok a tükör a gyermek számára. Ha a gyerek folyton azt hallja otthon, hogy buta vagy édes fiam, akkor annak a gyereknek az önbizalmát sikeresen elszúrta a kedves szülő.  És ha az iskolában a tanár is szelektál diák és diák között, akkor ezzel ő is nagy hibát követ el. Én nagyon hálás vagyok néhány tanáromnak, akik valóban pozitívan viszonyultak hozzám, de sajnos akadtak olyanok, akik nem segítettek engem, sőt tettek azért, hogy az önértékelésem lerombolódjon. Sajnos a közvetlen környezetemben, a családomban is kevés pozitív megerősítést kaptam, de erről nem szeretnék mélyebben bele menni. 

Azért fontos, hogy értékeljem magam, mert akkor semmi nem fog kilendíteni, mint ahogy most a példán keresztül is felvázoltam, s persze ez nem azt jelenti, hogy holnaptól narcisztikus önimádó leszek, hanem arról van szó, hogy tisztában vagyok az értékeimmel, és a hibáimmal, s türelmes vagyok önmagamhoz, ahogy a terapeutám és a Teremtőm is az. 

Egyszer Pál Feri atyától egy videón hallottam ezt a jó mondást: Azzal, hogy már megfogantunk, már szeretve és elfogadva vagyunk.  Azzal hogy élsz, az Isten szeretete! Főleg nekem amilyen körülményes volt a fogantatásom, tényleg Isten nagyon szeretett azzal, hogy akart engem, s hogy vagyok.

A másik, amit hallottam Pál Feritől, ami nagyon tetszett ez:" Te sem vagy rendben, Én sem vagyok rendben, s ez így van rendben." :)

Azért nagyon fontos, hogy értékeljük magunkat, mert ha ez nem történik meg, akkor magával hozza a következő momentumot a 

 Az elnyomottság érzést, és az én legyek az első c. történetet. Tudjátok, ha valaki nincs rendben magával, akkor mástól várja a fontosságát. S ez nálam is így van, de nekem ez a folyamat összetettebb. Én a nehéz gyermekkorom miatt, beleértve az első 3 évemet, valamint a bántalmazásokat, a lelkemre került az elnyomottság lánca. 17 hónaposan kikerültem a családi meleg fészekből, édesanyám halála miatt, s a nevelésemet, ha finoman akarok fogalmazni senki sem tudta vállalni. Később nevelő családba kerültem, ahol később olyan dolgot éltem át, ami miatt lassan 2 éve egy speciális alapítványhoz járok szakemberhez.

A bántalmazások, és az, hogy nem akar felnevelni senki a saját családodban, azt a bélyeget teszi a lelkedre, hogy te nem számítasz, mellőzve leszel, nem számít az érzésvilágod, a jogaid, a szükségleteid. S ez rányomta pecsétjét a kapcsolataimra, az iskolai éveimre, mondhatni mindenre. Csakhogy felsoroljak néhányat: Az iskolákban törtető voltam, szerettem szerepelni, szerettem azt, ha szerepelhettem, és középpontban voltam, s nehezen viseltem később, ha épp nem kaptam szerepet egy-egy fellépéskor, vagy amikor misére jártam, és a pap nem engem kért meg, hogy felolvassak. A szereplési vágyam miatt lehet, hogy a tanáraim imádtak, mert azt látták, milyen lelkes vagyok, de ez miatt a "lelkesedésem" miatt kevésbé kedveltek az osztálytársaim. Én az elnyomottság érzésemet a szereplésekben akartam megszűntetni, be akartam bizonyítani mindenkinek, hogy vagyok olyan jó és ügyes, mint más gyerek.

S amikor már kevésbé éreztem szükségét a szerepléseknek, kicseréltem egy másik elemmel a kompenzálásomat. Még pedig azzal, hogy minden kapcsolatomban én akartam lenni az első. Mit jelent ez? Féltékeny voltam, ha a legjobb barátnőmnek lett egy másik barátnője is a főiskolán, vagy ha épp bepasizott. Mert már akkor nem csak enyém volt a figyelem, hanem másé is. Volt egy kedves fiú barátom is, és nagyon nehezményeztem, hogy volt neki egy olyan barátja, akit régebb óta ismert, és több mindent megosztott vele magával kapcsolatosan, mint velem. Ez a probléma, hogy én akarok lenni az első, a mai napig is elkísért az életutamon, de szerencsére  június 23án a hétfői terápiámon végleg leszámoltam ezzel az érzéssel két fontos segítőmmel: a terapeutámmal, és Istennel.  Hangos zokogással kijött ez a 25 éve meglapuló érzés, ami mérgezett belül engem, s a kapcsolataimat. S nemrég egy barátom mondta, hogy elutazik jövő héten, s végre normálisan féltékenykedés nélkül tudtam azt mondani, hogy rendben. S ettől nem éreztem végre mellőzve magam. De azt gondolom, az lesz az igazi siker, ha fél év múlva is ezt fogom érezni. A terapeutám szerint ez az elsőbbségi érzés,(ami az elnyomottság érzésből származik) azért volt ott a lelkemben, mert egy törés keletkezett azzal, hogy édesanyám meghalt. Egy édesanya számára a gyermeke az első, s mindegy hogy hány gyereke van, s bármi adódik az életben, a gyermekei érdekeit teszi előtérbe. S hiába próbált a nevelőanyám lehetőségeihez mérten szeretni, azt a törést, amit egy anya halála okoz, azt senki és semmi nem tudja begyógyítani, Isten szeretete tudja elfedezni, de a heg megmarad. 

Az elnyomottság érzés, és a vele járó „elsőbbségi érzés” sok kárt okozott eddigi életemben, s ennek az érzésnek vannak következményei, mondhatni újabb romboló elemei.

Hogy mi? A második részben elárulom....

Az elvárás nélküli szeretet( Birtoklok, vagy szeretek? 2.rész)

Az előző bejegyzésemben elkezdtem felvázolni, hogy nekem milyenek a szeretet kapcsolataim, és miben merül ki nálam a szeretet fogalma.

Két meghatározó momentumra is utaltam, ami pusztította a kapcsolataimat,  ilyen az elvárás, és a bizalmatlanság.

harmadik momentumként, a pótlékokat un. családi pótlékokat említeném. Erről a témáról majd egy új bejegyzésben szeretnék majd  részletesen írni, egy mondatban hogy mit is jelent ez  az én életemben, csak annyit, hogy különböző embereket apa, vagy anya szerepekkel ruháztam fel, nem tudatosan, akarva, hanem tudatalatti mechanizmusok által, hogy főleg az apát, akinek a szeretetét sosem fogom már átérezni, hogy milyen,  bepótolásra kerüljön.

Ez azért rombolja a jelenlévő kapcsolataimat, és hátráltat az igaz szeretet gyakorlásában, mert ez a momentum automatikusan hozza magával az Elvárások vagonját, és a Negyedik momentumot, az igazságérzetet, amire ma döbbentem rá.  Ez valami olyasmi, mint amikor egy mozdony,  különböző vagonokkal van összekötve. Egyszerűen összekapcsolódnak egymással ezek a vagon kocsik.

Folytatva az pótlékok gondolatát, ez azért rossz, hogy mindenkire szerepet aggatok, mert akkor aktiválódnak a múlt hiányai, sebei, és az illetővel akarom behajtani a gyermekkor hosszú tartozásait, az aktuális személy kapja azt a hosszú számlát... S ezzel a jelenlévő kapcsolataimra nyomást gyakoroltam. Ugyanis ezáltal meg kellett felelniük nekem, mindent be kellett pótolni ahogy szerettem volna gyermekként megélni.  S mivel mindig volt valami kifogásom, hogy miért nem így, miért nem úgy kapom  azt,  amire szükségem van- állandó frusztráltságot hagytam a másikban. S ezek a mély kapcsolataim, baráti kapcsolataim már nem a szeretetről szóltak, hanem a görcsös ragaszkodásról, a gyermek szerepemről, a hiányaimról, elvárásaimról, igazságról.

Hogy mit is jelent ez a negyedik momentum, az igazságérzet?

Csak néhány mondat a hétköznapokból: " Bezzeg azt az xy-t mindig elviszed kirándulni, együtt kajáltok, mindig mindent meg adsz annak a másiknak, nekem meg nem."

Ezzel a momentummal is sikerült néhány embert, ha nem is az idegosztályra, de a kapcsolat összedőléséig eljutatnom. Igazságot akartam, minden kapcsolatomban, egyenlő bánásmódot.... Mindent úgy akartam megkapni egy illetőtől, ahogy ő az  általa szeretett személynek adott.

Honnan ered ez a rossz beidegződés? Nem nehéz kitalálni. Hát a gyermekkorból. Bár mindent megkaptam a nevelő családban úgy, ahogy a másik testvéreim is, mégis úgy éreztem mindig hogy lelkileg nem. S a legnagyobb igazságtalanságot a nevelő apámtól szenvedtem el 6 éven keresztül. Elvett tőlem mindent, amit csak lehetett. S máig is érzem a következményeit az ő tettének.

De az is igazságtalan volt, amikor 17 hónaposan kikerültem a saját családomból, s az én nevelésemet, gondozásomat nem vállalta senki. Sok igazságtalanság ért eddig az életemben, s nyilván azért akarom irányítani  a kapcsolataimat, hogy megvédjem magam az újabb igazságtalanságoktól.

Csak hogy ma rá jöttem, hogy bár hiába szüntettem meg a jelenlévő baráti kapcsolataimból a pótlékokat, szerepeket, az igazságért való vad küzdelem megmaradt, ami az elmúlt napokban újabb konfliktusokat szült, és a kapcsolat a kedves barátom szeretete miatt nem ment tönkre, mert igyekezett megérteni. Azzal, hogy az igazságérzet megmaradt, az hozta magával a bizalmatlanság és az elvárások vagonját. Ezek a fogalmak úgy érzem tényleg szorosan összekapcsolódnak.

Ma szembe néztem azzal a ténnyel, amit eddig nem értettem meg sosem, hogy ahogy a jelen kapcsolataimon nem hajthatom be a múlt tartozásait, így igazságos bánásmódot sem követelhetek tőlük.. Mert nem kötelességük. Nem várhatok el dolgokat, pláne nem igazságot. A terapeutám mindig intett arra, hogy amikor fáj valami, vagy indulat van bennem, próbáljam meg külön választani, hogy kire haragszom az adott helyzetben, így gondolom az igazságérzetemet, és az elvárásaimat ott kell hagynom a szakadék túlsó partján, s a terápia és Isten segítségével átugrani azt a mély szakadékot, s a jelenbe kell megérkeznem.

Nincs a földön igazság, ezt meg kell értenem. Nem kaphatok ugyanolyan szeretetet az adott személytől, amit a másiknak is ad. Ma Isten segítette ezt megértetni velem. Hogy a szeretet személyre szabott. Ő sem szeret mindenkit egyformán, hanem személyre szabottan. Ahogyan a terapeuta se mondta nekem ezt:- Na,  Enikő, az  „xy „ 4 évet járt hozzám, akkor maga is járjon annyit.- Az orvos sem gyógyít mindenkit ugyan azzal a gyógyszerrel, mert nem egyformán működünk.

Ha sikerül megértenem a szeretet milyenségét, szépségét, és lényegét, akkor képessé válok arra, hogy én is igazán szeressek, ha nem is tökéletesen, de  elvárások, igazság érzet, bizalmatlanságok, és családi pótlékok nélkül. S ezáltal én is úgy tudom majd befogadni a másik ember szeretetét, hogy abban nem találok kivetni valót, és  nem lesz bennem mértéktelenség, hanem a jelen ajándékának élem meg, s nem a múlt pótlékának.

S hiszem, hogy ebben a legtökéletesebb szeretet fog segíteni ebben, hogy képes legyek mély szeretet adni, és nyitott szívvel befogadni.

De minden idő, ahogy a terapeutám mondaná, és hiszem Isten is színesen látja a világot, nem feketén fehéren, és mivel a világ színes, ebből adódóan igazából ő folyamtokban látja az embert. Nem fog rám bízni pl. egy gyülekezet vezetését, ha a saját érzésvilágomat sem tudom még irányítani. És ez miatt még a párkapcsolatom is várat magára, hiszen nem lenne jó, ha ő lenne a következő, aki megkapja a "számláimat".

Elvárások nélküli szeretet...( Birtoklok, elvárok, s mégis szeretek? 1.rész)

Mostanában sokat gondolkoztam a blogom megszűntetésén, ahogy azon is, hogy van-e értelme az írásaimnak, de az elmúlt napok eseményei, megint csak írásra késztettek.

A szeretetről szeretnék most írni. Igen, mindenki tudja, mi ez, de mégis miért érzem azt, hogy írjak róla? Mert ma szembenéztem olyan fájdalmas érzésekkel, tényekkel, amelyek megmutatták nekem, milyen is az én "szeretetem", s azt is, hogy miért is nem tudom befogadni mások, illetve Isten szeretetét. Miért nem elég nekem az elég.....

Szeretet. Milyennek kell lennie? Talán olyannak, hogy nem kér vissza semmit. Tehát elvárások nélküli. De sokszor mondta ezt egy barátnőm. Hogy ne legyenek elvárásaim. Na de miért vannak? Sokan azt gondolják, hogy én nagyon is tudok szeretni, és el is tudok fogadni szeretetet. Milyen aranyos, kedves kis lény vagyok. Lehet, de azért szeretném megmutatni mi, zajlik a kulisszák mögött.. Megmutatom nektek,  hogyan is néz ki nálam egy szeretet kapcsolat, miért tudok így szeretni, és milyen  akadályai vannak, hogy  mély, igazi, egészséges kapcsolatokat alakítsak ki.

Szóval az én szeretet kapcsolatom így néz ki: Tegyük fel, van bennem egy érzés, hogy jó lenne, ha a legjobb bizalmas jó barátom, felköszöntene, mert épp a névnapom van. Jelzem, ez csak egy példa, de valóságban is sokszor megtörténtek hasonló történetek.  Nos, névnapom van, és van egy nagyon jó barátom, vagy barátnőm, mindegy, s az jár a fejemben, hogy neki ma fel kéne köszöntenie, hiszen naptáras ünnepem van, csak látja. Eljön az este, elmúlik a nap, és nem történik meg a megköszöntés. Agyalok azon, hogy miért nem, már - már bepörgök, s dühös leszek.  Másnap felhív, megkérdezi, mi újság velem, és én elővéve sértettségemet az előző este miatt, leüvöltöm tele indulattal, ócsárlással megfűszerezve a fejét, hogy miért nem köszöntött fel engem, mikor én mennyi partit rendeztem neki, és  milyen sokemeletes tortát sütöttem az ünnepein.  És ő, ha épp nincs jó kedvében, visszaüvölt rám, vagy csak egyszerűen frusztrált lesz, hogy nekem miért nem elég az, hogy ő küldött nekem egy email-t késő este, amit feltehetőleg már nem olvastam el, telefonálni meg nem volt ideje, mert zűrös napja volt.

Szóval nekem ilyenek voltak eddig a közeli kapcsolataim. S ez miért probléma? Ha kielemezzük ezt a történetet, akkor eleve az első momentum ami  romboló eleme egy kapcsolatnak a Bizalmatlanság. Szeretem az illetőt, de nem bízok benne. Nem hiszem el, hogy felköszönt, vagy, hogy számíthatok rá. De ha szeretem, akkor miért nem bízok benne? Hisz a "szeretetben nincs félelem bölcs Pál apostolunk szerint". És a szeretet mindent hisz, remél a korinthusi levél megfogalmazása alapján. Azt is elhiszi, hogy a másik szeret, jót akar, remél. Pláne akit 2, vagy 4 éve ismerek, s vele vagyok nap, mint nap. Ha bízok valakiben, akkor nem kell az a bizonyos póráz. Hisz a bizalom azt jelenti, hogy elhiszem, hogy szeret, és ő is bízik abban, hogy én is szeretem őt.

Hogy miért jelenik meg  a kapcsolataimban ez a bizalmatlanság? A NAGY TRAUMÁIM miatt. Édesanyám halálával gyermekként elvesztettem az ősbizalmat, ami azt jelenti, hogy egy kisgyerek feltétel nélkül bízik a szüleiben, hogy számíthat rájuk. S ha édesanyám nem is tehet arról, ami történt, az akkor kicsi Encsi, ahogy a legtöbb kisgyerek az édesanyja halálát elhagyásnak, cserbenhagyásnak élte meg- ezt a szakemberem is igazolta, s Pál Feri atyától is olvastam már ezt a tényt. A bizalmatlanságaimat fokozták a későbbi bántalmazások, s ez a bizalom, amit a szüleim és a múltbeli személyek iránt kellett volna éreznem,- végül teljesen kifolyt az ereimből, és a félelem, bizalmatlanság, árulás és cserbenhagyás érzések vették át a helyet.

A második momentum ami jellemzi a kapcsolataimat, illetve jellemezte, - mert most azon vagyok, hogy változtassak, az ELVÁRÁSOK.  A történetben látható, hogy én nekem természetes volt, hogy a legjobb barátom felköszönt, hiszen az én szeretetem abból áll, hogy én is adtam neki sokat, elvárom, hogy ő is viszonozza. De ez milyen szeretet?

Akkor ezek szerint nem jó szívvel adom a dolgokat, ha viszonzást várok. Ez nem szeretet, ha jobban bele gondolunk. De sokan bele esnek ebbe a hiába, ahogy én is. Nyílván félre értés ne essék, ezzel nem azt mondom, hogy  támogatom az egyoldalú barátságokat, és hogy mindig csak adjunk, s közben mi semmit nem kapunk.. Itt a hangsúly a szándékon van. Ugyanis az igazi szeretet adni akar, elvárások nélkül. Ez a szép benne. S ahogy mondani szokás, jó tett helyébe jót várj. Csak kérdés, hogy kitől? Bizony nem az adott illetőtől szoktuk vissza kapni, hanem valaki mástól, s ha ráadásul keresztény is vagy, ahogy én is törekszem rá, akkor te a jutalmadat, azt az úgy nevezett viszonzást nem várod, -hanem hagyod, hogy "Aki titokban lát, ő jutalmazzon meg Téged." Így lesz kincsed a mennyben. Persze aki nem hisz ebben, annak nehéz is elmagyaráznom ennek a titoknak a szépségét.

A lényeg, hogy én folyton elvártam, hogy az illető beszámoljon nekem mindenről, mindig gondoljon rám, minden úgy legyen, ahogy én szeretném, s az hogy ő neki mi a jó, mi milyen érzés, azt nem vettem figyelembe. Irányítottam az elvárásaimmal a kapcsolataimat.  Hogy miért? Mert féltem, hogy hiányt szenvedek a szeretetben. Azt a szeretet féltem elveszíteni, amiért én küzdöttem. De miért küzdöttem? Mert tévedésben voltam. A szeretetben az az igazi szépség, hogy nem kell érte küzdeni. Mert volt, van, s lesz. De akkor miért küzdöttem?

Mert gyermekként úgy érzem nem kaptam feltétel nélküli szeretetet. Számomra nagyon fontos volt az ölelés, testi érintés, mint szeretet kifejezési forma. Ahogy az is, hogy elismerjenek, bátorítsanak. Szigorú nevelést kaptam. S kevés elismerést a tanulmányaim során. Nem kaptam egy szerető, motiváló apát, hanem egy erőszakos, büntető, hatalmat gyakorló apát, aki azt tehette velem, amit csak akart.

 S mivel ez nekem hiányzott, így a jelen kapcsolataimban elvárásokkal próbáltam ezt a hiányt kompenzálni. Ez egy fajta tudat alatti mechanizmus, csak hogy ne kelljen szembenéznem egy fájdalmas ténnyel: Rosszul sikerült a gyerekkorom, a szeretet tankom hiányokkal, sebekkel teli.

Most egyelőre itt lezárom a gondolataimat, a második részben folytatni fogom, hogy nálam miben merül ki a szeretet fogalma a kapcsolataimban.

Ezzel a gyönyörű Szentírási résszel szeretném lezárni ezt a bejegyzést, amit én mindenhol kifüggesztenék, csak hogy emlékezzünk arra, milyen az igazi, tökéletes isteni szeretet, amit mindannyiunk számára  példa kell, hogy legyen.

"A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.

A szeretet nem szűnik meg soha. A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik. Megismerésünk most még töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik a tökéletes, véget ér az, ami töredékes. Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyermek szokásait. Ma még csak tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes a tudásom, akkor majd úgy ismerek meg mindent, ahogy most engem ismernek.

Most még megmarad a hit, a remény és a szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.

(1Kor 12,30–13,13)"

A rózsák titkai ("Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon")

Tegnap gyaloglás közben sok szép rózsákat láttam, egyszerűen nem álltam meg hogy ne fotózzam le őket, annyira levett a lábamról a látvány.

Számomra a rózsa a  "kedvenc virágok listáján"- elsőként szereplő növény, talán édesanyámtól örökölhettem azt, hogy nekem is ez a virág a kedvencem.Nemrég, egy hete olvastam egy nagyon szép történetet, amelyben szintén szerepelt a rózsa.

A bejegyzés címében lévő mondat remélhetőleg sokaknak ismerős, de ha nem, segítek. A kis herceg c. könyvből idéztem.

" - Nézd meg újra a rózsákat. Meg fogod érteni, hogy a tiéd az egyetlen a világon"

 Hogy miért is olvastam ezt az állítólag gyerekeknek íródott, ugyanakkor felnőtteknek is szóló történetet?

A válasz egyszerű: Szükségem volt rá. Hogy miért? - Mert sérült emberként eltévedtem, s nem voltam mélyebb értelemben, tisztában olyan fogalmakkal, mint pl. a szeretet, összetartozás, kapcsolatok, gyermekség, felnőttség.

Egy igen értékes személytől kaptam meg ezt a könyvet még 2013 őszén a névnapomon. Bevallom, ciki, vagy sem, de még nem olvastam, s furcsa, hogy most felnőttként került a kezembe a könyv. Talán jó időzítésként jött. Igazából ez a mű mindenkinek szól. Megmutatja az utat,- az igazi értékek útját azoknak a felnőtteknek, - mint pl. nekem is, akik valamilyen oknál fogva eltévedtek, és sodródni kezdtek az életben.

Na de hogy kapcsolódik össze az általam felfedezett rózsák a kis herceg történetéhez?

Úgy, hogy a rózsák emlékeztettek egy jelenetre ebből a műből, méghozzá arra, amikor a kis herceg a rókával találkozik, és a róka súgja meg a rózsák titkát: " Meg fogod érteni, hogy a tied az egyetlen a világon"- De miért is? Mit jelent a mi életünkben a rózsa? 

A rózsa azt gondolom, egy adott kapcsolatot jelent, azon belül egy személyt, akit "megszelídítettünk,", vagyis akivel megbarátkoztunk, akivel törődtünk, akiért küzdöttünk az életben sok megpróbáltatás, konfliktus árán.

Míg a történetben a kis herceg sír, hogy neki nincs más, csak egy virágja, meg pár majom kenyér fája a saját kis bolygóján, a róka bölcs meglátásának segítségével megtanulja, hogy ő nagyon is gazdag. Ráadásul azáltal, hogy van egy olyan élőlény a közelében, akiért Ő sokat fáradozott, s az a növény, az a rózsa sokkal értékesebb számára, mint a többi közömbös rózsa, amikről még nem gondoskodott.

De sokszor panaszkodtam azon, milyen egyedül is érzem magam, meg hogy sok minden nem adatott meg nekem gyermekként. Ugye milyen gyakran elszomorodunk, és sírunk, ahogy a kis herceg is? De ha jobban körülnézek, vannak olyan értékes kapcsolataim, akikért kemény izzadással megküzdöttem, bár a szeretetért nem kell küzdeni, jön magától, de a  harmóniáért igen is kell dolgozni, ápolni, gondozni kell a kapcsolatokat.

Szóval nekem is vannak rózsáim, akiket már megszelídítettem, s jó tudni, hogy valakik számára én is egy rózsa lehetek, s vagyok, akik megszelídítettek engem, s ez által kapcsolódom hozzájuk, ahogy ők is hozzám.

Ezek az igazán értékes dolgok. Megtanultam a könyv által, hogy milyen is az igazi szeretet, s azt, hogy mi az igazán lényeges. 

Mennyire igaz: "Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan". A szeretetet, a kapcsolatokat nem lehet aranyban, pénzben lemérni, ahogy a történetben is olvasható. S nem az ad értelmet, ha királyként hatalmat gyakorlunk valami, vagy valaki felett, ahogy az sem jó, hogy  értelmetlen módon szenvedélyeinknek élünk, mint a mesében az iszákos ember tette. 

Ezek szemmel látható dolgok, de nem tartósak az életben.

Azt is megtanultam, hogy bár nem kéne gyermeknek lennünk, de bizonyos értelemben igen. Rájöttem, hogy attól még, hogy felnőtt vagyok, nem szabad elfelejtenem a gyermeki dolgokat. A szívemben belül fontos a gyermekség megőrzése, ami a bizalmat, a tiszta szeretetet, nyitottságot, őszinteséget jelenti. A gyerekesség nem egyenlő a gyermekséggel. Nem szabad összekeverni

A könyv rámutat arra, hogy mi felnőttek mennyire komoly dolgokkal foglalkozunk, mely az életben igazából lényegtelen, s elfelejtettük azt, ami lényeges.  Gyűjtünk, számolunk, hajtunk, uralkodunk, rohanunk, ahogy a történet is jól érzékelteti. Csak a lényeges dolgokat felejtettük el, amit gyermekként még tudtunk: felfedezni, rácsodálkozni, hittel bízni, tisztán, őszintén szeretni.

Nos, ezeket a dolgokat értettem meg a könyv kapcsán, s ha tehetem, újra el fogom olvasni, s majd a kis csemetéimnek is szeretném majd tovább adni.

A rózsák, amiket tegnap fotóztam le, ezt a történetet jutatták eszembe. Talán ezért is vannak rózsák a parkjainkban, kertjeinkben, hogy ne felejtsük el a titkot:

" Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan . Egyszer s mindenkor felelős lettél a rózsádért:)"