Az indulatok rabságában (gondolatok az emberi indulatokról, kezelési lehetőségeiről....)

Mennyire bölcs ez a kép ugye? Ahogy az a mondat is, amit szüleinktől, vagy barátainktól hallottunk már: "Inkább számolj el 10ig, mielőtt mondanál valamit". Mennyire igaz? Miért is?

Nos, ezt szeretném kifejteni. Még hozzá a magam példáján, őszintén, nyíltan. Hogy hogyan jött most ez a téma? Mostanában én is elég indulatos voltam megint, meg érzékeltem is magam körül az indulatot másoktól...

Ezért úgy érzem a sors, mint a víz a követ, ezt sodorta most elém, hogy foglalkozzak ezzel a témával.

Szóval mi is az indulat? Baj, ha van? Hogy lehet kezelni?

 Szerintem az indulat a negatív érzéseinknek a  hirtelen kitörését jelenti, és azok feletti átmeneti rövid ideig tartó kontroll vesztését.

Nekem, annak idején az orvosi papírjaimra impulzuskezelési zavart írtak. Tehát, ha a heves reakciók eluralkodnak rajtam, nem tudom kontroll alatt tartani, s már ők irányítanak engem, elvesztem az önuralmamat magam felett. Igen, felvállalom őszintén ilyen voltam, de csak voltam. Ma már kevésbé történik ez meg. Mert a terápiám során és sok konstruktív( építő) kapcsolatban megtanultam a technikát, hogyan lehetek úrrá heves érzelmi, és indulati kitöréseim felett.

Szóval azt gondolom, hogy ez az indulat. Egyfajta irányításvesztés. És ez baj, ha van?

 Mindenkiben vannak indulatok, kiben több, kiben kevesebb. Ebben nagy szerepet kap a család, pontosabban , hogy zökkenő mentes volt-e a gyermekkor.  A hangsúly mégis inkább a kezelés módján van...

De miért vannak indulataink? Mielőtt a kezelési technikákat megsúgom, lessünk bele az én példámon keresztül, hogy az indulatok forrása honnan fakad, valamint milyen következményekkel járnak az  állandóan indulatos ember reakciói.

Én, mint minden kamasz, akkor nyilvánítottam ki először heves negatív érzelmeimet, de az én kitöréseimet sokszor szökések, és  csapkolódások követték, s ezekkel igen csak megnehezítettem a család helyzetét. Nálam nem csak a kamaszkori visszafeleselésig mentek el a dolgok, hanem az említett módokon is. De miért is voltam ilyen? S miért folytatódott a fő sulis időszakomban is? Mert tele voltam a NAGY TRAUMÁIM miatt sok kibeszéletlen fájdalommal, kimondatlan nehéz érzésekkel, amikről akkoriban, és később sem, nem tudtam róluk beszélni.  Sok bántáson, magányon mentem át, az iskolai éveimben sem tudtam úgy kiteljesedni, ahogy a legtöbb gyerek, szorongó voltam, tele bizalmatlansággal, reményvesztett érzésekkel a szívemben. Elszigeteltem magam a társaimtól, mert nem hittem bennük.... Egy kis különc jó tanuló voltam.... Tele hiányokkal, amik által mindig forrt bennem az bizonyos pokoli katlan.....

Hogy hogyan hatottak a főiskolás baráti kapcsolataimra ez a sok kidolgozatlan fájó emlék? Igencsak nehéz volt az akkor koleszos társaimnak, és tágabb értelemben a barátaimnak. Mindent indulatosan reagáltam le, mindent bántásnak éltem meg, azt éreztem, hogy bántani akarnak, s én "védekezés” miatt tüskéket növesztettem, hogy megvédjem magam...

Már akkor jelezték a szobatársaim, hogy menjek el szakemberhez, mert ez a rengeteg indulat bennem nem normális, és a hangulatingadozások sem tolerálhatók hosszabb távon. Igen, sokszor voltam depressziós, de váratlan emelkedett hangulatban is. 

Egy párszor hangosan szólt a kolesz szobám ajtaja is, ha valaki épp olyan véleményt nyilvánított rólam a szobatársak közül, ami nekem nem tetszett, és fájdalommal éltem meg...

Később a főiskola után sem volt jobb  a helyzet, mert a kolléga nőkkel sem jöttem ki. Bár ott az indulatos viselkedésemet  nem mertem kiereszteni, hisz tudtam, hogy összetehetem a kezemet az állásomért, de ott, bent amit nem éltem ki a munkahelyemen, azt megkapta a keresztény közösségem, ahová rendszeresen jártam. De még mindig nem ismertem fel azt, hogy ezekkel a fortyogásokkal el kéne mennem pszichológushoz, mert ez a sok fájdalom már üvölt bennem, amiket a gyerekkoromban szedtem össze.

Végül, amikor már sok ember kellőképpen eltávolodott tőlem, mert már féltek a váratlan reakcióimtól, beláttam, hogy segítségre van szükségem. Elkezdtem elmagányosodni, és bántott az, hogy miért viselkedek így, ha egyszer nem akarok. Értékes kapcsolataim mentek tönkre, s ekkor határoztam el, hogy igen, elmegyek szakemberhez....

De sajnos későn jutottam el a segítséghez, ugyanis 2012 január 9-én végleg felrobbant az a belső katlan a lelkemben, és a pszichiátrián kötöttem ki. 

Azóta már sokat gyógyultam, hiszen már 2 éve lassan, hogy egy nagyszerű szakemberhez járok. Pécsen nem tudták vállalni hosszabb távon azt, hogy segítenek a gyógyulásban, ezért Budapestre küldtek. 

Ma már értem, és látom, hogy mi a baj azzal, ha a kidolgozatlan traumatikus élmények, fájdalmak nincsenek feldolgozva. Mert előbb -utóbb olyan embereken vezetjük le a dühünket, haragunkat, akiken nem akarjuk. 

Akik a legközelebb állnak hozzánk, akiket szeretünk. A terápiám során megtanultam, hogy ha indulat van bennem, akkor fontos, hogy megkülönböztessem, hogy az a düh tényleg annak a személynek szól-e, vagy valaki múltbeli személynek... Sokszor átéltem, s van úgy még most is, hogy a terápiám előtt, vagy utána minden ok nélkül indulatos vagyok, ingerlékeny, vagy feszült, de mivel már sok tapasztalatom van arról, hogy hogyan működik a pszichoterápia, így én és a környezetem is tudja, hogy vagy egy rossz emlék jött fel a felszínre, mely feldolgozásra vár, vagy a múltban meg nem élt érzések jöttek fel. 

Most már vagyok annyira ügyes, hogy megkülönböztessem, kinek szól a bennem fortyogó indulat?  Régebben erre nem voltam képes, csak megtörténtek a  vulkanikus kitörések itt Pesten is, és a környezetemnek sokszor voltak nehéz napjai, nemcsak nekem, aki megélte az adott helyzetben a jelenséget.

S bár hiába tudom már kezelni a váratlan reakcióimat, s azt is, hogy hiába kértem bocsánatot azért, hogy kellemetlenséget okoztam másoknak, néhányukban megmaradnak azok a lenyomatok, amiket én hagytam bennük, ide értem az akkori pécsi barátaimat, és a mostaniakat...

Mert, ahogy a fenti képen is látható, egy összetört tányér már nem lesz igazán olyan, mint eredeti állapotában. S ennek ellenére, akik szeretnek igazán, és értenek, mégis mellettem maradtak, mert  szét tudják választani azt, hogy vagyok "Én", és a „Problémák”. Tudják, hogy ha még ok nélkül indulatos vagyok, az nem azért van, mert bántani akarom őket, hanem azért, mert még sok kidolgozatlan emlék van a mélységben.

De már nem vagyok olyan durva, mint régen, már nem török össze poharakat, tányérokat, nem csapkodok ajtókat, és ha indulatos is vagyok, nem ordítok a másikkal, maximum kicsit szurkálós vagyok. Kérdezed, hogyan történt a változás, és hogy csinálom most?

Egyrészt biztosan sok fájdalmat kiadtam már a terapeutám előtt, ahogy haladunk előre az úton, másrészt, megpróbálom kettéválasztani tudatosan a dolgot, hogy mindig a megfelelő emberre haragudjak! Ezt a szakember is tanácsolta nekem. Hogy amikor ideges vagyok, először üljek le magammal, és vizsgáljam meg azt, hogy az aktuális emberre haragszom e, vagy megint múltbeli érzések jönnek-e fel.

Nyilván akinek nem volt olyan "esemény dús csodálatos gyerekkora, vagy múltja", annak nem kell ennyire filozofálnia, de a helyzetet akkor is kezelni kell!!! Hogy hogyan? Amikor ideges vagy, akkor ne telefonálj, ne hozzál olyan döntéseket, amit később megbánsz, ne mondj ki olyan szavakat az illetőnek, ami után később te is szégyenkezel. Ha már érzed, hogy ideges vagy, akkor írd ki magadból..... A szakemberem szinte mindig ezt  tanácsolta nekem. Ez motivált engem részen a blog írásra is. 

Ha velem valaki indulatos volt, régebben mindig belementem a játszmájába, és felvettem a bokszkesztyűt. Manapság már ezt is jól tudom kezelni. Egyszerűen azt csinálom, ha valaki indulatosan, vagy ingerülten beszél velem, akkor elköszönök tőle, és ha megnyugszik, akkor folytatom vele a kommunikálást. Régebben velem is így csinált néhány közeli barátom. Egyszerűen azért, hogy megvédjék magukat tőlem. S én is ezt teszem. A teknős bebújik a páncéljába, de nem azért mert nem akar konflortálódni, hanem azért, mert hallgatni arany ilyenkor.

S tudjátok, ha már valakiben olyan sok az indulat, ahogy annak idején nálam is volt, egy idő után észre sem veszi, hogy minden egyes mondatával öl, és szurkál, mert már annyira benne van ebben az örvényben, hogy nem látja önmagát, és nem látja át a történéseket sem, s ez mindig a közeli kapcsolatokra megy rá.

Nagyjából ennyit szerettem volna írni erről a témáról, fontos, hogy ne bántsuk egymást, ha indulat van bennünk, inkább hallgassunk, írjunk, vagy egyszerűen sírjunk (én régebben a kukát ütöttem, de azért ezt ne csináljátok, ha nem akartok minden héten új kukát venni).

S akinek meg olyan „jól sikerült a kölyökkora”, mint nekem, és minden egyes szava már éget, és pusztít, annak segítsetek szakemberhez fordulni, ne ítéljétek el, ne hagyjátok cserben! Annak idején nekem is sok jó szívű ember segített, és ezt köszönöm nekik, mert már jobban vagyok:)