Még mindig a szeretetről ( A szeretet romboló erői 2.rész)

Egy hónap alatt nagyon sokat tanultam a szeretetről. Ahogy említettem az előző bejegyzésemben, részben  tudatos volt az én elvonulásom, ami az írást illeti, mert amik dolgok feljöttek bennem a terápián, időre volt szükségem, hogy átgondoljam őket, mielőtt megosztom veletek.

Folytatva az első részt, el sem képzeltem, hogy mennyi, de mennyi tényező, rossz mechanizmus, berögződés rombolta a kapcsolataimat, amik nagy részük a múltamból erednek.

S ahogy azt is említettem, úgy gondolom ezek nagyon összekapcsolódnak egymással, mint vonat kocsik. Húzzák egymást..... Tehát ha egy - kettőt sikerül is kiiktatni a kapcsolatból, akkor is újra s újra visszatérnek, s tovább rombolnak.

Ilyen további romboló elem volt a kapcsolataimban a kontroll-azaz a pórázon tartás. Mit jelent ez?

Azt, hogy eddig minden kapcsolatomban elvártam azt, hogy mindenről tudjak mindent, s akivel közeli kapcsolatban voltam, pórázon tartottam. Folyton a szájában akartam lenni. Mindent tudni akartam. Hogy van, mit csinál, kivel, miért hol beszélt, stb. Ez jellemezte a főiskolás kapcsolataimat, s a mostaniakat is. Szörnyű, de ilyen voltam. Biztos ez is a múltból eredeztethető. Hogy az ős kötelék anyámmal megszűnt a halála miatt, s rosszul kezdtem kapcsolódni később az embertársaimhoz.

Ez az abnormális "kovalens kötés", és pórázon tartás a középiskolában érte el a csúcsát, amikor egy tanárnőmet nagyon megkedveltem, és a suli falain kívül barátság alakult ki, s nála volt kifejezetten látható, hogy nagyon nincs valami rendben a kapcsolódási módommal. De korábban általános suliban is rögeszmésen kapcsolódtam a tanáraimhoz, egyértelmű, azt az őskötődést kerestem. Viszont magam alatt vágtam a fát tudat alatt, mert a kortársaimmal akkor, s később a középiskola és a fősuli alatt sem igazán tudtam egészséges baráti kapcsolatokat kiépíteni. Fősulis időszakomban kaptam a jó Istentől sok elmondott ima után az igaz barátaimat, de utólag így látva a teljes képet magamról, valóban betegesen kapcsolódtam hozzájuk.

Mindig a "felnőtteknél", tanároknál kerestem azt a "tartozásérzést". S aki belesétált ebbe a tudat alatti játszmámba, az is áldozatul esett - ez a miatt a pórázon tartós mechanizmus, és más egyéb romboló elem miatt.

Szerencsére felismerésre került ez a típus is, s a felszámolása is megkezdődött. Hiszen már akik közel állnak hozzám személyek- lazább vagyok velük. Elmerem engedni őket, s el kezdtem szabadságot adni nekik... Nem ijedek meg attól, ha nem mindennap találkozom az általam szeretett személyekkel, s nem faggatom őket. Remélem sikerül is ezen az úton maradni....

További ilyen romboló elem volt az elégedetlenség is.  Az elégedetlenség úgy nézett ki nálam, hogy mindenben kivetni valót találtam. Nem tudtam örülni egy-egy gesztusnak, ajándéknak, mert mindennek úgy kellett lennie, ahogy  én szerettem volna. Rólam kellett, hogy minden szóljon. Minden az általam elképzelt tökéletesség szerint kellett lennie. De ez az elem újra és újra konfliktusokat szült. A barátaimban frusztrációt okoztam ezzel a módszerrel. "Semmi nem elég!- Miért nem vagy tekintettel rám?- Annyi mindent adtam Neked, miért nem értékeled? " S még sok hasonló mondat volt még amit megkaptam a barátaimtól, vagy egy-egy adott személytől. Mert elégedetlen voltam, hálátlan. Pesszimista voltam. Romboltam, mérgeztem ezzel a mechanizmussal, s sokszor hoztam magamat kínos helyzetekbe, és taszítottam magam magányba. A héten a terapeutámtól megkérdeztem- miért nem elég nekem az elég? Megkérdeztem a szakembert, mert már tényleg el kezdett engem is zavarni ez a dolog. A válasza ez volt: - Mert Enikőt elnyomták. Hogy hogyan? Ki kerültem a saját családomból, mert senki nem vállalt, s ugyan az a törés okozta ezt a sebet is bennem. Olyan nagy hiányt, űrt hagytak bennem, hogy az egész világ kell nekem, sőt még az sem lenne elég nekem, hogy azt a hatalmas foltot, ami a lelkemben még most is ott van, - betöltse bárki is. S az elnyomás folytatódott nevelő apám tette és következményei miatt. ( NAGY TRAUMÁIM miatt). Az ő tette zárkózottá tett, s ez miatt nem kedveltek az akkori kortársaim. Cikiztek, visszaéltek a bizalmammal sokszor, s én voltam a puncsos, mert jól tanultam. Elnyomtak. Később közép suliban is. Igen, az elnyomásból, a mellőzöttségből ered az elégedetlenség. Terápiám után nagy sírások után jöttem rá, hogy mit csinálok valójában, s hogy miért alkalmazom tudatosan, vagy tudat alatt ezt a romboló módszert. Isten és egy közeli barátomnak elmondtam ezt. Kimondtam, szembenéztem azzal, amivel sosem: hogy irányítok, s ha valami nem úgy sül el, ahogy terveztem, akkor elégedetlen leszek. Azért, hogy többet ne kelljen elnyomva éreznem magam.  Így akartam megvédeni magam. De ez a mechanizmus csak halálba vitte a kapcsolataimat, s amik megmaradtak, az csak az elkötelezettség miatt maradt meg.

Úgy érzem azzal a hétfői sírással lettem igazán önmagam, s bátor. S talán így téptem ki a szívemből ezt az elemet, s a helyét talán fokozatosan a hála tudja felváltani.

Rombolta a kapcsolataimat a rossz motiváció is, amikor is néha azért tettem egy- egy barátommal jót, hogy megmutassam, milyen "aranyos " is tudok lenni, de ugyan akkor meg nem voltam önzetlen, mert elvártam, hogy viszonozza a jót. Ezt is azért csinálhattam, hogy nehogy kimaradjak a jóból, nehogy hiányt szenvedjek a jóban. A szeretet számomra üzlet volt. Néha egy-egy hajléktalannal is csak azért tettem jót, hogy utána elmondhassam, hogy milyen jó kislánya vagyok Istennek. Csak hogy Jézus ezért kapott frászt a farizeusoktól, mert kívülről jónak mutatták magukat, miközben belül a lelkükben rossz volt a motivációjuk, nem tartották be a szeretet törvényeit. Még ha fájt is, de hálás vagyok, hogy a június 23-ai hétfői napon a terápiám után, ezt is őszintén beismerhettem egy barátom, és Isten előtt. Az hogy rossz volt a motivációm, ez a negatív önértékelésemből, az elnyomottság érzésből eredt, hiszen mindenképp bizonygatni akartam ezzel a mechanizmussal, hogy jó is tudok lenni, mert azt hittem, mindenki rossznak lát, pedig lehet, csak én éreztem így a múltam miatt. De nincsen szükség rá, ahogy a többi kompenzáló módra sem, amelyeket összeszedtem.

Mert aki igazán szeret, annak úgy vagyok jó, ahogy. Levethetem magamról ezeket a "rongyokat", elég a csupasz valóm, a lelkem, annak, aki elfogadott engem.

S az hogy szeret valaki, az nem természetes- ahogy eddig gondoltam, s éreztem. Korábban természetes volt az nekem, hogy valaki kitette értem a lelkét is, ahogy az is, hogy mellettem van, még akkor is, amikor az indulataimmal, a romboló mechanizmusaimmal, beszédemmel képen nyomtam őt. Nem, ez nem természetes. Hanem kegyelem, és ajándék. Míg nem szálltam le a magas lóról, és minden rólam szólt, addig természetes volt nekem minden. Mert hát nekem hiányaim vannak, s hát az természetes, hogy bepótolják nekem azt, hiszen jogom van arra, hogy én is kapjak, én is boldog legyek.... Nekem is jogom lett volna arra, hogy boldog gyerekkorom legyen... "De jogokba a túlélők kapaszkodnak". (Viskó c. regény)- . De aztán a terapeutám szembesített vele újra és újra, hogy akik mellettem vannak nem kötelességük, mert a hiányaimért nem ők a felelősek, azok betöltései nem az ő feladatuk.

S ebben is sikerült a héten összetörnöm. S elkezdett a szívem a hálától, az Úr rengeteg ajándékaitól dobogni, mert az a pár ember, akik mellettem vannak régóta, ajándékok. Ajándékok, s nem ez nem természetes.

Hiszem,  ahogy ezekkel a romboló elemekkel el kezdtem leszámolni,  végre képessé válok arra, hogy igazán szeressek, s be is tudjam igazán fogadni azt. S a jég szív felolvad, hús szív lesz, mely sokaknak fog örömet, boldogságot hozni. S az út végén Ővele fogok találkozni. ámen

Még mindig a szeretetről (A kapcsolatok újabb mérgező elemei 1.rész)

Nagyon örülök, hogy újra visszatérhettem az íráshoz egy hónap szünet után. Bevallom, ez az "elvonulás" részben tudatos volt, másrészt elfoglalt voltam.

Kemény hónapon vagyok túl, ( természetesen lelki értelemben), de hiszem a javamra vált. 

Nehéz volt a terápiám, de ugyanakkor sok mindent megértettem. Elég nehéz összefoglalni mi történt az elmúlt 1 hónapban, de  úgy döntöttem továbbra is a SZERETET témánál fogok maradni.

Igen, szeretném még mindig folytatni ezt a témát, s ha kell még néhány bejegyzésemben foglakozni vele, mert ez a legfontosabb az életben, s olyan sok kapcsolat megy tönkre azzal,  ha nem tudjuk a romboló erőit felfedezni, és kigyomlálni. Több száz könyvet írtak róla, de gondoltam saját megtapasztalásaimmal megadom a végső díszítést a tortán...

Ahogy említettem, vannak romboló mechanizmusai a szeretetnek, a szeretet kapcsolatoknak. Nekem az elmúlt 1 hónap szinte arról szólt, hogy újabb romboló erőket, mechanizmusokat sikerült felfedezni, amik megbújtak ott bent, valahol a lelkemben, s a szakember, és a jó Isten segített ezeket kiásni a szívem talajából. Ezek a momentumok összekapcsolódnak egymással, mint az előző bejegyzéseimben lévők is.

Az újabb ilyen momentum mely éveken át rombolta a szeretet kapcsolataimat a negatív önértékelés. 

 Hm. Mit is jelent ez, s hogy befolyásolja a kapcsolataimat?Nem kell, hogy higgy Istenben (bár szerintem nagyon jó, ha ott van az életedben-később elmondom miért), de azt tudod, hogy mi a fő parancs az életben: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Tehát fontos, hogy önmagammal békében, harmóniában legyek, hogy másokkal is így tudjak lenni. Ez a parancsolat Jézustól hangzott el, s akár hiszel benne, akár nem, de nagyon is érvényes a mai kor emberének. Hogy hogyan befolyásolta az önmagammal való kapcsolat a baráti kapcsolataimat? 

Úgy, hogy a negatív önértékelésem miatt nem tudtam szabad és laza lenni. Nagyon tudtak, s most is tudnak befolyásolni  mások visszajelzései, reakciói, véleményei. Ezek határozták meg még a hangulatomat is. Épp a héten történt, pont terápiám előtt,  hogy csinosan öltöztem, mindent megtettem, hogy elegáns nőként mutatkozzak aznap, s iszonyat kiborított, hogy egy  hozzám közel álló jó barátom nem dicsért meg, hogy szép nő vagyok. Csak a szoknyámat dicsérte meg, hogy milyen cuki virágok vannak rajta. - Mosolygok rajta most már én is, s amint ezt a szakembernek elmondtam, nevetett ő is, s akkor értettem meg mit csináltam.

Érthető? Mástól tettem függővé az én értékelésemet, és az aznapi hangulatomat is. S régebben is így volt. Ha valami pozítívat nem kaptam, vagy negatív kritikát olvastak a fejemre, akkor én már a világ leggázabb emberének tartottam magam. A terapeutám intett arra, s a szívemben lévő Isten hangja is, hogy az önértékelésemet belül a szívemben fogom megtalálni,  Isten szemszögéből kell meglátni önmagamat, s ha ez sikerül, akkor nem fog kiborítani egy-egy vélemény, vagy az, ha nem ismernek el. Nyílván, ahogy már eddig tettem, a gyökerekben keresem a negatív önértékelés problematikáját is. Kisgyermekként a szülők, és a tanárok a tükör a gyermek számára. Ha a gyerek folyton azt hallja otthon, hogy buta vagy édes fiam, akkor annak a gyereknek az önbizalmát sikeresen elszúrta a kedves szülő.  És ha az iskolában a tanár is szelektál diák és diák között, akkor ezzel ő is nagy hibát követ el. Én nagyon hálás vagyok néhány tanáromnak, akik valóban pozitívan viszonyultak hozzám, de sajnos akadtak olyanok, akik nem segítettek engem, sőt tettek azért, hogy az önértékelésem lerombolódjon. Sajnos a közvetlen környezetemben, a családomban is kevés pozitív megerősítést kaptam, de erről nem szeretnék mélyebben bele menni. 

Azért fontos, hogy értékeljem magam, mert akkor semmi nem fog kilendíteni, mint ahogy most a példán keresztül is felvázoltam, s persze ez nem azt jelenti, hogy holnaptól narcisztikus önimádó leszek, hanem arról van szó, hogy tisztában vagyok az értékeimmel, és a hibáimmal, s türelmes vagyok önmagamhoz, ahogy a terapeutám és a Teremtőm is az. 

Egyszer Pál Feri atyától egy videón hallottam ezt a jó mondást: Azzal, hogy már megfogantunk, már szeretve és elfogadva vagyunk.  Azzal hogy élsz, az Isten szeretete! Főleg nekem amilyen körülményes volt a fogantatásom, tényleg Isten nagyon szeretett azzal, hogy akart engem, s hogy vagyok.

A másik, amit hallottam Pál Feritől, ami nagyon tetszett ez:" Te sem vagy rendben, Én sem vagyok rendben, s ez így van rendben." :)

Azért nagyon fontos, hogy értékeljük magunkat, mert ha ez nem történik meg, akkor magával hozza a következő momentumot a 

 Az elnyomottság érzést, és az én legyek az első c. történetet. Tudjátok, ha valaki nincs rendben magával, akkor mástól várja a fontosságát. S ez nálam is így van, de nekem ez a folyamat összetettebb. Én a nehéz gyermekkorom miatt, beleértve az első 3 évemet, valamint a bántalmazásokat, a lelkemre került az elnyomottság lánca. 17 hónaposan kikerültem a családi meleg fészekből, édesanyám halála miatt, s a nevelésemet, ha finoman akarok fogalmazni senki sem tudta vállalni. Később nevelő családba kerültem, ahol később olyan dolgot éltem át, ami miatt lassan 2 éve egy speciális alapítványhoz járok szakemberhez.

A bántalmazások, és az, hogy nem akar felnevelni senki a saját családodban, azt a bélyeget teszi a lelkedre, hogy te nem számítasz, mellőzve leszel, nem számít az érzésvilágod, a jogaid, a szükségleteid. S ez rányomta pecsétjét a kapcsolataimra, az iskolai éveimre, mondhatni mindenre. Csakhogy felsoroljak néhányat: Az iskolákban törtető voltam, szerettem szerepelni, szerettem azt, ha szerepelhettem, és középpontban voltam, s nehezen viseltem később, ha épp nem kaptam szerepet egy-egy fellépéskor, vagy amikor misére jártam, és a pap nem engem kért meg, hogy felolvassak. A szereplési vágyam miatt lehet, hogy a tanáraim imádtak, mert azt látták, milyen lelkes vagyok, de ez miatt a "lelkesedésem" miatt kevésbé kedveltek az osztálytársaim. Én az elnyomottság érzésemet a szereplésekben akartam megszűntetni, be akartam bizonyítani mindenkinek, hogy vagyok olyan jó és ügyes, mint más gyerek.

S amikor már kevésbé éreztem szükségét a szerepléseknek, kicseréltem egy másik elemmel a kompenzálásomat. Még pedig azzal, hogy minden kapcsolatomban én akartam lenni az első. Mit jelent ez? Féltékeny voltam, ha a legjobb barátnőmnek lett egy másik barátnője is a főiskolán, vagy ha épp bepasizott. Mert már akkor nem csak enyém volt a figyelem, hanem másé is. Volt egy kedves fiú barátom is, és nagyon nehezményeztem, hogy volt neki egy olyan barátja, akit régebb óta ismert, és több mindent megosztott vele magával kapcsolatosan, mint velem. Ez a probléma, hogy én akarok lenni az első, a mai napig is elkísért az életutamon, de szerencsére  június 23án a hétfői terápiámon végleg leszámoltam ezzel az érzéssel két fontos segítőmmel: a terapeutámmal, és Istennel.  Hangos zokogással kijött ez a 25 éve meglapuló érzés, ami mérgezett belül engem, s a kapcsolataimat. S nemrég egy barátom mondta, hogy elutazik jövő héten, s végre normálisan féltékenykedés nélkül tudtam azt mondani, hogy rendben. S ettől nem éreztem végre mellőzve magam. De azt gondolom, az lesz az igazi siker, ha fél év múlva is ezt fogom érezni. A terapeutám szerint ez az elsőbbségi érzés,(ami az elnyomottság érzésből származik) azért volt ott a lelkemben, mert egy törés keletkezett azzal, hogy édesanyám meghalt. Egy édesanya számára a gyermeke az első, s mindegy hogy hány gyereke van, s bármi adódik az életben, a gyermekei érdekeit teszi előtérbe. S hiába próbált a nevelőanyám lehetőségeihez mérten szeretni, azt a törést, amit egy anya halála okoz, azt senki és semmi nem tudja begyógyítani, Isten szeretete tudja elfedezni, de a heg megmarad. 

Az elnyomottság érzés, és a vele járó „elsőbbségi érzés” sok kárt okozott eddigi életemben, s ennek az érzésnek vannak következményei, mondhatni újabb romboló elemei.

Hogy mi? A második részben elárulom....