Isten adta szerelem

Ma majdnem elengedtem Őt... elbizonytalanodtam... Elbizonytalanodtam, hogy vajon szeretem-e őt, el tudom -e képzelni őt egy életre.... Ma majdnem elengedtem, mert elfelejtettem, hogy miért is szerettem meg.....

A szívem azt súgta, ne ne ne.... Ne szakíts Vele....Bízzál újra és újra... 
De a makacs eszem miatt  leírtam neki, hogy Vége......

Elsírtam magam.... Mert akit szeretünk nem tudjuk többé elengedni. 
Előkaptam gyors a fényképeinket, s eszembe jutottak Róla az emlékek.... S máris elkezdett hiányozni, s csak úgy sajgott a szívem..

Végül összeszedtem magam, s megírtam, hogy ez nem megy, mert mi már egyek vagyunk, egy lélek, s fél lennék nélküle, s nem egész.....Ott van közöttünk Isten...

Mert mi szeretetre kezdtünk építkezni, nem úgy , ahogy a mai társadalom, s világ elvárja....

Ez egy Isten adta szerelem......

S biztos vagyok benne, hogy ha majd pár év múlva újra elbizonytalanodom, akkor előveszem újra a képeket, s az emlékeket, s tán újra megerősítenek odabent , hogy ez egy Isten adta szerelem.....

Gondolatok a felelősségvállalásról.....Avagy miért félünk hibázni, s ezt elismerni???

Bár ebben az évben nem voltam nagyon aktív, de ettől még nem adtam fel a kedvenc hobbymat, az írást. sok fejlődésen mentem át, s mostanra már egy új családtagot is magam mellett tudhatok, mégpedig  a páromat. Sok mindenre megtanít ez a párkapcsolat. Tükröt tart elém, de talán én is neki. Ezáltal leszünk egyre jobbak. Most tanulom, igazán azt, amit gyermekként nem tudtam meg tanulni sok tényező miatt. Hogy szabad hibáznom, s őneki is, s hogy fontos, hogy mindig minden meg legyen beszélve, s végül elengedve. 

Na de ha már a hibáról van szó, azt látom a ma embere nem képes erről a szóról beszélni, valaki retteg, hogy hibát követ el, s valaki pedig nem képes elismerni azt, hanem könnyebb másra mutogatni.

Néha azt érzem mintha az egész világ egy nagy óvoda lenne...szinte hallom a lelki füleimmel is, hogy „nem én voltam, én nem vagyok hibás”. De valaki nem mondja, hanem egy konfliktus alkalmával beállít téged rossznak, s ha nincs önbizalmad, ezt el is hiszed, s végül az illető a legjobb esetben csak pár évre, de akár egy életre is elzárkózik tőled,s ez független attól, hogy tudatában vagy -e azzal, hogy te vagy, ő  volt e a hibás...

Miért félünk hibázni? Miért nem tudunk felelősséget vállalni? Hiszen a felnőttkor erről szól nemde? 

Megint csak a gyerekkorban kell turkálnunk. Ha egy szakemberhez kerülnél, ő azt kérdezné meg, hogy mennyire szerettek a szüleid gyermekkorodban? Mennyire biztosítottak a szeretetükről, amikor esetleg rossz jegyet kaptál, vagy ha rosszat tettél? Volt e már olyan, hogy megszégyenítettek valamiért? Kértek-e bocsánatot, mint gyermektől? Igen jól értetted kedves olvasó. Attól, hogy gyermekünk van, ő is egy önálló személy, lehet, hogy még sok mindent nem ért, de neki is vannak érzései, ahogy felnőttként neked. Tud neki is fájni, pl. ha nem figyelsz rá, vagy ha nem tartod be az ígéreted, vagy ha bantót mondasz rá, ami neked is egy másik embertől rosszul esne. Nem tudom, miért gondolja sok szülő azt, hogy a gyermektől nem kell bocsánatot kérni, s hogy szülőként uralkodni kell a csemetéje felett. 

Visszatérve a gondolat menetelre, már egy indok is elég arra, hogy felnőttként a forró kakit az ágy alá rugdossuk, az helyett, hogy odamennénk a másik emberhez, s bocsánatot kérnénk. Nincs abban semmi rossz. A bocsánatkérés, és a megbocsájtás feloldja azt a falat két ember között, ami a konfliktus, és a hiba, nevezhetjük bűnnek is- miatt kialakult. Miért félünk elnézést kérni? Félünk, hogy megszégyenülünk újra és újra? Azzal hogy valaki tud bocsánatot kérni, az már azt is jelenti, hogy vállalja a tettéért a következményeket, elismeri gyarlóságát, tökéletlenségét. Aki hisz Istenben, az tudhatja, hogy a bűnbánatban is ez történik, ledől az Isten es ember közötti fal, s újra közel kerül egymáshoz a tökéletes és a tökéletlen. 

Azt látom rohanó világunkban, hogy ez az egyik ok, amiért távol vagyunk egymástól, s itt nem a fizikai távolságra gondolok, hanem a lelkiekről. Sajnos az én életemben is vannak emberek, akikhez szeretnék lelkiekben közel kerülni, lerombolni a falakat, de ha a másik fél nem hagyja ezt, akkor fájó szívvel kell tudomást vennem arról, hogy az a fal -ott fog állni 20 évig, 30 évig is, csak kérdés, hogy ez a jó-e? 

Azt is kezdem elfogadni, hogy vannak, akik tényleg nem tudnak bocsánatot kérni, s ha hagyják, megtaníthatók erre.

A családjaimban sok a távolság,  s ezek olyan falak, amiket már csak Isten segítségével tudok ledönteni, mert már húszon éve állnak. De remélni fogok tovább, mert hiszem, hogy az őértük  ejtett könnycseppek nem hullnak hiába, s az őértük elmondott imákat odafent hallják. Én nem ítélni akarok, hanem megbocsátani, mert ez a gyógyír minden sebre. Ezt hozta el a Megváltó is, akinek születését újra hamarosan megüljük. 

Jön a szeretet ünnepe, el lehet dönteni, hogy hitelesen akarunk –e  a szeretteinkkel ünnepelni, vagy a kakit tovább kenegetni, s képmutatóan mosolyogni a másik szemébe. 

Egyszer egy baráttól tanultam: Nem az a baj, ha valaki elcsúszik a kakin, hanem ha nem akar lefürödni. 

Akkor kezdődjék mindenki életében a falak lerombolása, s ne féljünk felelősséget vállalni, mert ez a felnőttség jele, s fontos, hogy ezt a gyermekek is ideje korán megtanulják, így lesz boldog, haragtól mentes ,szabad életük.

Amikor az élet a tanító

Mondják, hogy az élet a legnagyobb tanító, és ezt egyre jobban tapasztalom, hogy ez mennyire így is van...

Nagyon sok pofont és kiábrándulást adott a februártól idáig tartó időszakom. Olyannyira, hogy végül pont a születésnapomon ágynak estem. Bizony a lelki tényezők nagyon eltudják szívni az energiáinkat, legyengítve ezzel az immunrendszerünket.

Na de mit is tanultam az élet iskolájában, s mit tanultam magától az élettől???

 Az első dolog, amit megtanultam, hogy nem lehet mindenkivel őszintének lenni, hogy nem minden kapcsolat bírja ki, ha te őszintén kitárod a lelkivilágodat.

Hogy miért?

Egyszerűen vagy azért, mert a másik ember lelki intelligenciája nem tart még ott, hogy megértsen , még nem tart ott a lelki élet lépcső fokán, mint te, vagy szimplán az illető önző, nem is érdekelted sosem , s igazából te sem tudod, hogy ezt az embert miért tartottad  a barátodnak, miért osztottad meg vele a fél életedet.

A lelki érettség elérése folyamatos. Néha fájdalmas megtudni,  s tudomásul venni, hogy nem lehet néha egyszerű dolgokról sem beszélni, mert az illető még nagyon kezdő szinten van, ami az érzelmi IQ-t illeti. A lelki érettség kialakul jó esetben rendezett családi légkörben, vagy sok-sok szenvedés során, de az is csak úgy, ha az adott személy hajlandó változni, önmagán csiszolni, szakember, vagy a barátai sugalmazására.

Aki nem akarja megérteni a másikat, az igazából halálra is ítéli magát, ami a kapcsolatait illeti. Hiszen hogyan is működhet jól egy párkapcsolat, egy házasság, ha nem akarom érteni  magam, és a szerettemet, házastársam érzelmeit, tetteinek okát? Hogyan is működhet bármilyen kapcsolat is, ha rögtön ítélkezem a másik felett, tán még ki is dobom az életemből, az helyett, hogy megérteném???

Engem két ember is elhamarkodottan kidobott az életéből, mert őszinte akartam lenni, el akartam mondani, hogy mi bánt, mi esik rosszul. De mindkét esetben nem voltak kíváncsiak rám, nem hallgattak meg, így elhamarkodott ítéletet kaptam tőlük: Vége...

Az egyiknél még a mai napig is fáj a szívem, hiszen igen mély kapcsolat fűz össze minket. De hiszem, hogy minkét ember eljut arra a lépcsőfokra, ami segíti őket más kapcsolataikban, hogy ne essenek abba a hibába, amit velem tettek.

A második tényező, amit megtanultam, hogy ha valakinél változást akarunk elérni, főleg ha családtagról, párunkról van szó, hogy nem szabad szeretet nélkül csak úgy oda vágni a tükröt a másiknak, hogy nézzen már bele, hogy milyen önző stb, mert ezzel csak az ellenkezőjét érjük el, eltávolodik tőlünk. Sajnos ezt megtapasztaltam a bőrömön, ha higgadtan is tálaltam az illetőnek a dolgait, de sajnos a részemről nem volt a tálalásban szeretet, s bölcsesség. Így csak azt értem el vele, hogy most jó ideje megint eltávolodott tőlem. Úgy jöttem rá erre, hogy egyik nap a konyhában pakolásztam s mintha belém hasított volna a villám. Rájöttem, hogy velem is nagy szeretettel viseltetett  az egyik legfontosabb barátom, és a terapeutám is, így kezdtek el begyógyulni a sebek, amik a helytelen viselkedéseim okozói voltak, s így változtam meg. Tehát nekem is szeretettel kell viseltetnem azok felé, akiknél szeretném, hogy változzanak.

A harmadik tényező, hogy olyan hamar megítélünk embereket. Jó magam is, és engem is megítélnek azért, hogy egy-egy adott dolgot miért nem a társadalom szájíze szerint csinálom, ami a megszokott, és elfogadható, csakhogy én a szívemre hallgatok, s meglehetősen makacs vagyok.

Az emberek többsége, s néha én is, hajlamosak vagyunk elsiklani a másik érzései felett, az helyett hogy belegondolnánk a helyzetébe, érzéseibe, s máris megítéljük. Mondja is mondás bölcsen, előbb gondolkozz, aztán beszélj, s cselekedj. Ami az ítélkezést illeti, ezen a területen nekem is vissza kell fognom magam, s csiszolnom az empátiás készségemet.

A negyedik tényező, amit megtanultam, hogy a jó Isten, vagy aki ateista, azok kedvéért mondjuk, hogy  a sors, szelektálja pontosabban lehetőséged ad arra, hogy szelektáljuk a kapcsolatainkat. A kapcsolataink amúgy is redukálódnak az iskolák befejezésével, hisz elsodor egymástól az élet, a munka, családalapítás stb. de vannak olyan kapcsolataink, amelyeket sem a munka, se  az élethelyzet nem morzsolja le, de mégis azt érezzük, hogy szelektálni kell, mert pl. azt érezzük hogy egyoldalú a kapcsolat, s nemhogy a haladásunkat segítenék, inkább még jobban gátol. Én régebben nagyon ragaszkodtam az egyoldalúnak vélt kapcsolataimhoz, még ha azt éreztem is megaláz engem. Sokszor megfigyeltem, hogy azok az emberek ragaszkodnak a hátráltató hatású olykor bántalmazó kapcsolatainkhoz, akinek nincs rendben az önértékelése, belső stabilitása. Régebben nekem se volt valami nagy önbizalmam, s inkább kitettem magam megalázó helyzeteknek is, csakhogy megmaradjon az illetővel a kapcsolatom. Mostanra már, még ha fáj is, kitudom mondani a nem szót, s el tudom engedni az illetőt, hisz Isten ad új kapcsolatokat, amelyek építenek engem.

Az ötödik tényező, amit megtanultam, hogy tudok úgy rosszul lenni egy adott napon, hogy azzal ne bántsak mást. Sajnos régen, ha rossz kedvem volt, rosszul voltam, elviselhetetlen voltam a környezetem számára, ha nekem nem jó, nekik se legyen jó elv alapján. Sajnos a családomban is ez a rossz minta működik. Hogy ha valaki rosszul van, akkor mindenkibe belerúg. Belegondoltam, hogy ez milyen igazságtalan tett. A terápia és a szeretet által megtanultam kezelni ezt is, hogy ha rossz napom is van, ne bántsak vele másokat. S úgy gondolom ez fontos is, hogy megtanulja az ember, ha meg akarja könnyíteni az életét, és másokét is...

S végül megtanultam, hogy még fél év eltelte után sem gyógyul egyformán két ember szíve. S ez függ attól, hogy még milyen egyéb tényezők akadályozzák a két lélek gyógyulását. Nem mindegy, hogy az egyiknek nagy zuhanásnak indult meg az élete, míg a másiknak azért nincs veszélyben az élete.

Tehát mindenképp fontos a türelem. Kivárni, hogy a dolgok rendeződjenek. Nagyon nehéz, de muszáj türelmesnek lenni. De nem csak egy lelki gyógyulás során, hanem voltaképpen mindenhez.

Az élet nehéz, de egyben csodálatos is, mert mennyi mindenre megtanítja az embert a születésétől fogva, néha kegyesen, néha kegyetlenül, néha kis pofonokat ad, de néha nagyobbakat, de ki lehet bírni, hisz utólag az ember mindig hálás vagy nem????

A nagy visszatérés- Visszatekintés és előrelépés

Tudom, az újév is már jócskán elmúlt, de mivel már lassan egy éve, hogy nem írtam, mégis úgy tartottam helyesnek, ha összefoglalom a 2015-s évemet is.

Utoljára a nagy fogyásomról írtam, ami azóta egy kicsit stagnál, de egy két nap kivételével tartom az orvosom által javasolt elveket.

A tavalyi évem se volt könnyű. Haladtam tovább a szakemberrel a gyógyulásom útján. Újabb és újabb dolgokat kellett meg tanulnom. Pl. szépen lassan elkezdtem rugalmas lenni, ezt eleinte a lakótársammal tanultam meg, majd a közelebbi kapcsolataimban is sikerült ez. Fel kellett adnom a régi merev szabályaimat a haladás érdekében. Ezek a merev szabályok főleg a hagyományokból származnak, de biztos vagyok benne, hogy saját szellemi terméseim is voltak, mint afféle kényszeresség, illetve kompenzálásként. De felkellett ezeket ismernem, hogy mikből fakadnak, s utána tudtam szinte észrevétlenül ezeket elengedni.

Ma már jobban eltűrök egy váratlan helyzetet, mint régen. Régen nem bírtam, ha módosult egy-egy programom, mindig annak kellett lennie, ahogy én elképzeltem. Ugye milyen szörnyű ez a merevség? Pedig a világ, nap mint nap változik, s az embernek muszáj a változásokhoz igazodnia, különben megreked, s boldogtalan lesz, s ami a legszörnyűbb, egy merev hideg emberrel nem tudnak mit kezdeni az emberek.

2015 nyarán meg tanultam egyedül küzdeni a céljaimért. Még ha nem is sikerült úgy a vizsgám, ahogy szerettem volna, de büszke voltam, hogy amit elértem, azt egyedül tettem, erős hittel a szívemben, s Isten és a szeretteim ott voltak velem. Az a nehéz időszak is megrostálta a kapcsolataimat. A felkészülés ideje alatt sok konfliktus is adódott, ami miatt szintén szembe kellett néznem azzal, hogy nem mindegyik kapcsolat oda való az életemben, ahová tettem. Nagyon nehéz időszak volt, de szerencsére rendeződött az illetővel a kapcsolatom, akivel történt a konfliktus.

Gyakran hajlamosan vagyunk beleképzelni többet egy kapcsolatba, mint ami a valóság. Rájöttem, hogy ha valakinek nagy a szeretetigénye, s még önértékelési zavara van, mint nekem, az könnyen elkezd ideákat kergetni egy baráti vagy akár szerelmi kapcsolatban, s amikor megtörténik egy konfliktus, akkor ébredünk fel. Mintha leöntenének egy vödör vízzel, hogy- ébredj már fel, ez a kapcsolat ekkora bizalmat, s mélységet nem bír el. Legyél már óvatos! Hát ezt a vödör vizet én is megkaptam, még az őszi vizsgák után is.

Ami jellemző volt egész évemben, a hatalmas űr, és fájdalom. Próbáltam a múltamban lévő dolgokat összerakni, ki miért volt olyan amilyen, s mit, miért tett, miközben a könnyek elmosták a fájó emlékeket, s gyógyították a lelkemet. De az ünnepek tavaly is előhozták a sajgó érzést, vajon visszakapom-e azt, akit nagyon megbántottam, s akihez igazán tartozom.

S év végére megtanultam, hogy egy kapcsolat helyrejöveteléhez bizony sok idő kell. Ha eljut mélyre egy kapcsolat, akkor az, nem fog utána csettintésre rendbe jönni, s ha rendbe is jön, a régi már sosem lesz, s ilyenkor érdemes türelmesnek lenni, s várni, ami nekem még nem igazán megy.

2015 decemberében csupa érdekes dolgok álltak elő. Az egyik érdekesség az volt, hogy bizony a szeretet nem is olyan könnyű dolog a világon, sok nehézséggel is jár, főleg ha olyas valakin kell segítenünk, még ha átmenetileg  is- de aki sokat ártott nekem, és a családomnak. De félre tudtam tenni minden sérelmemet, s emlékemet, s a békességért igyekeztem nagylelkű és nagyvonalú lenni az illetővel, még ha tudtam is, hogy később újra úgy fog bánni velem és a szűk családommal a hátam mögött, ahogy akar. De talán ez az igazi szeretet, s sokszor elmélkedtem azon, hogy Istennek milyen jó, hogy ez a nagyvonalúság egyszerűen megy, s én nekem ez milyen nehéz. Milyen nehéz szeretnem azokat, akik sok sebet okoztak nekem, s milyen nehéz is igaz szívből megbocsátani. De talán majd ez is megy.

A másik érdekes dolog ami történt decemberben ,hogy 2015 karácsonya beteljesítette azt a vágyamat, amit előtte mindennap kértem: hogy az egyik legfontosabb személy megbocsásson nekem, s visszakapjam őt, s hogy béke legyen köztünk. S MEGKAPTAM. Olyan furcsa, hogy előtte napokban az illetővel álmodtam, s végül az álom  valóság lett, s azt hiszem annál nagyobb CSODA az életben nincs, mint  a kettőnk egymásra találása 2014-ben, s a kettőnk kibékülése 2015 szentestéjén. Hálás vagyok, s igyekszem ezt a kapcsolatot úgy őrizni, mint értékes porcelánt, hogy soha többé ne veszítsem el, de nem csak ezt, hanem a többit is, mert ha néha mélypontjaim is vannak,- mert még vannak, de olyan jó, hogy ezek a "porcelánok"- azaz kapcsolataim a nehéz napokban reményt adnak, hogy érdemes élnem legalább értük, ha önmagamért még mindig nehéz. Mert szeretnek, s hisznek bennem.

Sok küzdelem volt a tavalyi évemben. Főleg a fizikális jóllétem visszaszerzésére ment el sok energiám, s hiszem, hogy nem hiába. Mert jelentősen jobban vagyok, s ez a legfontosabb, nem az, hogy hány elismerést kapok. Persze jól esett, hogy megdicsértetek, de elsősorban azért csináltam s csinálom végig ezt a projektet, mert tudom, hogy így van esélyem normális életet élni, mert tudom, hogy akik szeretnek, fontos nekik  a jóllétem, s persze majd én is szeretnék egyszer gyermekeket, s milyen jó lenne majd elmesélni nekik, ha majd felnőnek, hogy sosem adtam fel.

Az idei évem is sok küzdéssel lesz tele, hisz a fogyás projektem még nem ért véget, s a lelki életem területein is maradtak még rendezni valók.

Hiszem, hogy sikerül, főleg hogy most már a szeretteim köréből a visszakapott családtagom is hisz bennem, s szurkol értem.

Akkor kezdődjön a folytatás itt a blogon, s ebben az évben minden, amit folytatnom kell.

S minden új dologhoz nektek is azt kívánom, hogy érjétek el az idén amit szeretnétek, s ti is kapjátok meg ehhez útitársul a legfontosabb dolgot: A szeretetet!