2016. április 10., vasárnap

Amikor az élet a tanító

Mondják, hogy az élet a legnagyobb tanító, és ezt egyre jobban tapasztalom, hogy ez mennyire így is van...

Nagyon sok pofont és kiábrándulást adott a februártól idáig tartó időszakom. Olyannyira, hogy végül pont a születésnapomon ágynak estem. Bizony a lelki tényezők nagyon eltudják szívni az energiáinkat, legyengítve ezzel az immunrendszerünket.


Na de mit is tanultam az élet iskolájában, s mit tanultam magától az élettől???

 Az első dolog, amit megtanultam, hogy nem lehet mindenkivel őszintének lenni, hogy nem minden kapcsolat bírja ki, ha te őszintén kitárod a lelkivilágodat.

Hogy miért?

Egyszerűen vagy azért, mert a másik ember lelki intelligenciája nem tart még ott, hogy megértsen , még nem tart ott a lelki élet lépcső fokán, mint te, vagy szimplán az illető önző, nem is érdekelted sosem , s igazából te sem tudod, hogy ezt az embert miért tartottad  a barátodnak, miért osztottad meg vele a fél életedet.
A lelki érettség elérése folyamatos. Néha fájdalmas megtudni,  s tudomásul venni, hogy nem lehet néha egyszerű dolgokról sem beszélni, mert az illető még nagyon kezdő szinten van, ami az érzelmi IQ-t illeti. A lelki érettség kialakul jó esetben rendezett családi légkörben, vagy sok-sok szenvedés során, de az is csak úgy, ha az adott személy hajlandó változni, önmagán csiszolni, szakember, vagy a barátai sugalmazására.

Aki nem akarja megérteni a másikat, az igazából halálra is ítéli magát, ami a kapcsolatait illeti. Hiszen hogyan is működhet jól egy párkapcsolat, egy házasság, ha nem akarom érteni  magam, és a szerettemet, házastársam érzelmeit, tetteinek okát? Hogyan is működhet bármilyen kapcsolat is, ha rögtön ítélkezem a másik felett, tán még ki is dobom az életemből, az helyett, hogy megérteném???

Engem két ember is elhamarkodottan kidobott az életéből, mert őszinte akartam lenni, el akartam mondani, hogy mi bánt, mi esik rosszul. De mindkét esetben nem voltak kíváncsiak rám, nem hallgattak meg, így elhamarkodott ítéletet kaptam tőlük: Vége...

Az egyiknél még a mai napig is fáj a szívem, hiszen igen mély kapcsolat fűz össze minket. De hiszem, hogy minkét ember eljut arra a lépcsőfokra, ami segíti őket más kapcsolataikban, hogy ne essenek abba a hibába, amit velem tettek.

A második tényező, amit megtanultam, hogy ha valakinél változást akarunk elérni, főleg ha családtagról, párunkról van szó, hogy nem szabad szeretet nélkül csak úgy oda vágni a tükröt a másiknak, hogy nézzen már bele, hogy milyen önző stb, mert ezzel csak az ellenkezőjét érjük el, eltávolodik tőlünk. Sajnos ezt megtapasztaltam a bőrömön, ha higgadtan is tálaltam az illetőnek a dolgait, de sajnos a részemről nem volt a tálalásban szeretet, s bölcsesség. Így csak azt értem el vele, hogy most jó ideje megint eltávolodott tőlem. Úgy jöttem rá erre, hogy egyik nap a konyhában pakolásztam s mintha belém hasított volna a villám. Rájöttem, hogy velem is nagy szeretettel viseltetett  az egyik legfontosabb barátom, és a terapeutám is, így kezdtek el begyógyulni a sebek, amik a helytelen viselkedéseim okozói voltak, s így változtam meg. Tehát nekem is szeretettel kell viseltetnem azok felé, akiknél szeretném, hogy változzanak.

A harmadik tényező, hogy olyan hamar megítélünk embereket. Jó magam is, és engem is megítélnek azért, hogy egy-egy adott dolgot miért nem a társadalom szájíze szerint csinálom, ami a megszokott, és elfogadható, csakhogy én a szívemre hallgatok, s meglehetősen makacs vagyok.
Az emberek többsége, s néha én is, hajlamosak vagyunk elsiklani a másik érzései felett, az helyett hogy belegondolnánk a helyzetébe, érzéseibe, s máris megítéljük. Mondja is mondás bölcsen, előbb gondolkozz, aztán beszélj, s cselekedj. Ami az ítélkezést illeti, ezen a területen nekem is vissza kell fognom magam, s csiszolnom az empátiás készségemet.

A negyedik tényező, amit megtanultam, hogy a jó Isten, vagy aki ateista, azok kedvéért mondjuk, hogy  a sors, szelektálja pontosabban lehetőséged ad arra, hogy szelektáljuk a kapcsolatainkat. A kapcsolataink amúgy is redukálódnak az iskolák befejezésével, hisz elsodor egymástól az élet, a munka, családalapítás stb. de vannak olyan kapcsolataink, amelyeket sem a munka, se  az élethelyzet nem morzsolja le, de mégis azt érezzük, hogy szelektálni kell, mert pl. azt érezzük hogy egyoldalú a kapcsolat, s nemhogy a haladásunkat segítenék, inkább még jobban gátol. Én régebben nagyon ragaszkodtam az egyoldalúnak vélt kapcsolataimhoz, még ha azt éreztem is megaláz engem. Sokszor megfigyeltem, hogy azok az emberek ragaszkodnak a hátráltató hatású olykor bántalmazó kapcsolatainkhoz, akinek nincs rendben az önértékelése, belső stabilitása. Régebben nekem se volt valami nagy önbizalmam, s inkább kitettem magam megalázó helyzeteknek is, csakhogy megmaradjon az illetővel a kapcsolatom. Mostanra már, még ha fáj is, kitudom mondani a nem szót, s el tudom engedni az illetőt, hisz Isten ad új kapcsolatokat, amelyek építenek engem.

Az ötödik tényező, amit megtanultam, hogy tudok úgy rosszul lenni egy adott napon, hogy azzal ne bántsak mást. Sajnos régen, ha rossz kedvem volt, rosszul voltam, elviselhetetlen voltam a környezetem számára, ha nekem nem jó, nekik se legyen jó elv alapján. Sajnos a családomban is ez a rossz minta működik. Hogy ha valaki rosszul van, akkor mindenkibe belerúg. Belegondoltam, hogy ez milyen igazságtalan tett. A terápia és a szeretet által megtanultam kezelni ezt is, hogy ha rossz napom is van, ne bántsak vele másokat. S úgy gondolom ez fontos is, hogy megtanulja az ember, ha meg akarja könnyíteni az életét, és másokét is...

S végül megtanultam, hogy még fél év eltelte után sem gyógyul egyformán két ember szíve. S ez függ attól, hogy még milyen egyéb tényezők akadályozzák a két lélek gyógyulását. Nem mindegy, hogy az egyiknek nagy zuhanásnak indult meg az élete, míg a másiknak azért nincs veszélyben az élete.
Tehát mindenképp fontos a türelem. Kivárni, hogy a dolgok rendeződjenek. Nagyon nehéz, de muszáj türelmesnek lenni. De nem csak egy lelki gyógyulás során, hanem voltaképpen mindenhez.

Az élet nehéz, de egyben csodálatos is, mert mennyi mindenre megtanítja az embert a születésétől fogva, néha kegyesen, néha kegyetlenül, néha kis pofonokat ad, de néha nagyobbakat, de ki lehet bírni, hisz utólag az ember mindig hálás vagy nem????