Mondják, hogy az élet a legnagyobb tanító, és ezt egyre jobban
tapasztalom, hogy ez mennyire így is van...
Nagyon sok pofont és kiábrándulást adott a februártól idáig tartó
időszakom. Olyannyira, hogy végül pont a születésnapomon ágynak estem. Bizony a
lelki tényezők nagyon eltudják szívni az energiáinkat, legyengítve ezzel az
immunrendszerünket.
Na de mit is tanultam az élet iskolájában, s mit tanultam magától
az élettől???
Az első dolog, amit megtanultam, hogy nem lehet mindenkivel
őszintének lenni, hogy nem minden kapcsolat bírja ki, ha te őszintén kitárod a
lelkivilágodat.
Hogy miért?
Egyszerűen vagy azért, mert a másik ember lelki intelligenciája nem
tart még ott, hogy megértsen , még nem tart ott a lelki élet lépcső fokán, mint
te, vagy szimplán az illető önző, nem is érdekelted sosem , s igazából te sem
tudod, hogy ezt az embert miért tartottad a barátodnak, miért osztottad
meg vele a fél életedet.
A lelki érettség elérése folyamatos. Néha fájdalmas megtudni,
s tudomásul venni, hogy nem lehet néha egyszerű dolgokról sem beszélni,
mert az illető még nagyon kezdő szinten van, ami az érzelmi IQ-t illeti. A
lelki érettség kialakul jó esetben rendezett családi légkörben, vagy sok-sok
szenvedés során, de az is csak úgy, ha az adott személy hajlandó változni,
önmagán csiszolni, szakember, vagy a barátai sugalmazására.
Aki nem akarja megérteni a másikat, az igazából halálra is ítéli
magát, ami a kapcsolatait illeti. Hiszen hogyan is működhet jól egy
párkapcsolat, egy házasság, ha nem akarom érteni magam, és a szerettemet,
házastársam érzelmeit, tetteinek okát? Hogyan is működhet bármilyen kapcsolat
is, ha rögtön ítélkezem a másik felett, tán még ki is dobom az életemből, az
helyett, hogy megérteném???
Engem két ember is elhamarkodottan kidobott az életéből, mert
őszinte akartam lenni, el akartam mondani, hogy mi bánt, mi esik rosszul. De
mindkét esetben nem voltak kíváncsiak rám, nem hallgattak meg, így
elhamarkodott ítéletet kaptam tőlük: Vége...
Az egyiknél még a mai napig is fáj a szívem, hiszen igen mély
kapcsolat fűz össze minket. De hiszem, hogy minkét ember eljut arra a
lépcsőfokra, ami segíti őket más kapcsolataikban, hogy ne essenek abba a
hibába, amit velem tettek.
A második tényező, amit megtanultam, hogy ha
valakinél változást akarunk elérni, főleg ha családtagról, párunkról van szó,
hogy nem szabad szeretet nélkül csak úgy oda vágni a tükröt a másiknak, hogy
nézzen már bele, hogy milyen önző stb, mert ezzel csak az ellenkezőjét érjük
el, eltávolodik tőlünk. Sajnos ezt megtapasztaltam a bőrömön, ha higgadtan is
tálaltam az illetőnek a dolgait, de sajnos a részemről nem volt a tálalásban
szeretet, s bölcsesség. Így csak azt értem el vele, hogy most jó ideje megint
eltávolodott tőlem. Úgy jöttem rá erre, hogy egyik nap a konyhában pakolásztam
s mintha belém hasított volna a villám. Rájöttem, hogy velem is nagy
szeretettel viseltetett az egyik legfontosabb barátom, és a terapeutám
is, így kezdtek el begyógyulni a sebek, amik a helytelen viselkedéseim okozói
voltak, s így változtam meg. Tehát nekem is szeretettel kell viseltetnem azok
felé, akiknél szeretném, hogy változzanak.
A harmadik tényező, hogy olyan hamar
megítélünk embereket. Jó magam is, és engem is megítélnek azért, hogy egy-egy
adott dolgot miért nem a társadalom szájíze szerint csinálom, ami a megszokott,
és elfogadható, csakhogy én a szívemre hallgatok, s meglehetősen makacs vagyok.
Az emberek többsége, s néha én is, hajlamosak vagyunk elsiklani a
másik érzései felett, az helyett hogy belegondolnánk a helyzetébe, érzéseibe, s
máris megítéljük. Mondja is mondás bölcsen, előbb gondolkozz, aztán beszélj, s
cselekedj. Ami az ítélkezést illeti, ezen a területen nekem is vissza kell
fognom magam, s csiszolnom az empátiás készségemet.
A negyedik tényező, amit megtanultam, hogy a jó Isten,
vagy aki ateista, azok kedvéért mondjuk, hogy a sors, szelektálja
pontosabban lehetőséged ad arra, hogy szelektáljuk a kapcsolatainkat. A
kapcsolataink amúgy is redukálódnak az iskolák befejezésével, hisz elsodor
egymástól az élet, a munka, családalapítás stb. de vannak olyan kapcsolataink,
amelyeket sem a munka, se az élethelyzet nem morzsolja le, de mégis azt
érezzük, hogy szelektálni kell, mert pl. azt érezzük hogy egyoldalú a kapcsolat,
s nemhogy a haladásunkat segítenék, inkább még jobban gátol. Én régebben nagyon
ragaszkodtam az egyoldalúnak vélt kapcsolataimhoz, még ha azt éreztem is
megaláz engem. Sokszor megfigyeltem, hogy azok az emberek ragaszkodnak a
hátráltató hatású olykor bántalmazó kapcsolatainkhoz, akinek nincs rendben az
önértékelése, belső stabilitása. Régebben nekem se volt valami nagy önbizalmam,
s inkább kitettem magam megalázó helyzeteknek is, csakhogy megmaradjon az
illetővel a kapcsolatom. Mostanra már, még ha fáj is, kitudom mondani a nem
szót, s el tudom engedni az illetőt, hisz Isten ad új kapcsolatokat, amelyek
építenek engem.
Az ötödik tényező, amit megtanultam, hogy tudok úgy rosszul lenni
egy adott napon, hogy azzal ne bántsak mást. Sajnos régen, ha rossz kedvem
volt, rosszul voltam, elviselhetetlen voltam a környezetem számára, ha nekem
nem jó, nekik se legyen jó elv alapján. Sajnos a családomban is ez a rossz
minta működik. Hogy ha valaki rosszul van, akkor mindenkibe belerúg.
Belegondoltam, hogy ez milyen igazságtalan tett. A terápia és a szeretet által
megtanultam kezelni ezt is, hogy ha rossz napom is van, ne bántsak vele
másokat. S úgy gondolom ez fontos is, hogy megtanulja az ember, ha meg akarja
könnyíteni az életét, és másokét is...
S végül megtanultam, hogy még fél év eltelte után sem gyógyul
egyformán két ember szíve. S ez függ attól, hogy még milyen egyéb tényezők
akadályozzák a két lélek gyógyulását. Nem mindegy, hogy az egyiknek nagy
zuhanásnak indult meg az élete, míg a másiknak azért nincs veszélyben az élete.
Tehát mindenképp fontos a türelem. Kivárni, hogy a dolgok
rendeződjenek. Nagyon nehéz, de muszáj türelmesnek lenni. De nem csak egy lelki
gyógyulás során, hanem voltaképpen mindenhez.
Az élet nehéz, de egyben csodálatos is, mert mennyi mindenre
megtanítja az embert a születésétől fogva, néha kegyesen, néha kegyetlenül,
néha kis pofonokat ad, de néha nagyobbakat, de ki lehet bírni, hisz utólag az
ember mindig hálás vagy nem????