Női szerepeink a folyamatosan alakuló világban

Egy héttel ezelőtt, egy  hosszú pörgős hét után megyek haza az albérletembe. Látom mennyi munka  és feladat vár rám. Közben tudom hamarosan a párom is jön hozzám . Előtte össze kéne takarítani, még az Aldi is vár, s pihenni is jól esne, meg egy régi barátomra is időt szánni, miközben beígértem azt a péntek délutánt neki is. Teljes káosz a fejemben, hogy mi élvezzen priorítást most abban a helyzetben.

El fog a sírás, kb a melyik ujjamat harapjam le érzés fog el.Aztán jön is megoldás. Egy pörgős héten vagyok túl, legyalogoltam a sok ügyintézés miatt fél országnyi km-et. Na jó az túlzás, de sokat. Végig gondolom magamban, hogy kötelező nekem robotnak lenni? Kell-e ezt csinálnom? Vagy nekem is jár a vendégeim érkezéséig egy kis relax, hogy ne kimosott állapotban fogadjam őket. Végül a megoldás az lett, hogy annyi takarítást csináltam meg, amennyi belefért, hogy tudjak én is pihenni. Bizony nem volt könnyű megtennem ezt a lépést, hiszen korábban mindent egy nap akartam elintézni... Én ezt nagy dolognak tartottam magamtól, hogy megengedőbb voltam magammal szemben, s kicsit pihentebben tudtam fogadni a vendégeimet.
De elgondolkoztam, hogy mindig lehet ezt csinálni? Hogy megengedő vagyok magammal szemben? És ha lesz gyermekem mi lesz? Ezek a gondolatok inspiráltak most, hogy ezt a bejegyzést megírjam.

Női szerepek. Mennyi helyen kell megfelelnünk a jelen társadalomban. A munkahelyen, a baráti kapcsolatokban, feleségként, anyaként. S ezt a nap 24 órájában. Elgondolkoztam, hogyan fog ez a sok minden egy napba belesűrűsödni. ? Nekem nagyon nagy élethelyzet változást hozott az idei év. Sok új feladat, kihívás vár rám, sokszor érzem, hogy még kevesebb időm van mint eddig.
Át fut rajtam egy gondolat, hogy jó volt -e ez, hogy kiharcoltuk annak idején az egyenjogúságunkat, és most már mi is tanulhatunk és dolgozhatunk? Vagy jobb lenne csak otthon maradni a gyermekeinkkel, férjünkkel, de akkor nekünk ezek a szükségletek, mint az önmegvalósítás, tanulás, stb. betöltetlen maradna.

Ahogy körbe vesznek ismerősök, s hallgatom a beszámolóikat, bizony most nehezebb egy nőnek, hogy munka mellett a második műszak, konkrétan a háztartás mellett betudják tölteni a férjeik, s a gyermekeik szükségleteit. Kevesebb idő jut meghittebb beszélgetésekre, játékokra, belsőséges együttlétekre a gyermekeikkel, férjeikkel. Ha ebből a szempontból nézzük a dolgokat, akkor bizony nem biztos hogy ez jó, ami most van. Hogy az édesanyák frusztráltak, hogy nem tudnak annyi időt eltölteni a gyermekeikkel, mint amit szeretnének.
De az sem lenne jó, ha mi nők el lennénk nyomva, s mint azok a jogok, mint ami a férfitársainknak meg van, nekünk ne legyen. Hiszen milyen jó, hogy néhány munkahelyen inkább nők vannak mint férfiak, pl. orvosok közül, örülök hogy vannak nők is, hiszen egy nőt csak egy nő ért meg, vagy pl. hogy az óvodában, iskolában nők is oktatnak, hiszen egy nő az aki érzékelik mire van szüksége egy gyermeknek, még ha az nem is a saját gyermeke.
Én semmifajta állást nem foglalnék ez ügyben, hogy minek hogy kellene lennie most, de az tény, hogy ennyifajta szerepnek nagyon nehéz megfelelni.
De kérdés hogy mindenhol meg kel-e felelni? Én most pont ebben a tanulási időszakban vagyok, hogy NEM KELL MEGFELELNI. A munkahelyen igen , bele kell adni apait-anyait, vagy a tanulásban. De a családban nem. Mert a családnak egy védő pajzsnak, mentsvárnak kell lennie, ahol lehet hibázni, kicsit a nap végén leengedni, s olyasfajta kompromisszumokat kötni önmagammal és a családommal, amiben én sem, s ők sem őrülnek bele, de nem is szenvednek hiányt.
Be kellett látnom, hogy nőként bizony már most meg kell tanulnom megengedőbbnek, lazábbnak lenni, tudnom kell segítséget kérni, (mert bizony nekem ez sem megy még)és átértékelni mindent. Itt gondolok arra, hogy mi a fontosabb, hogy idegbetegen fáradtan máris essek neki a házimunkának, vagy kicsit leülök, meghitten beszélgetek a társammal, később majd a gyermekemmel, s utána közösen a társammal rendet rakni?  Meg kell tanulnom, hogy mi a fontosabb az életben? Mert mosatlan edények mindig lesznek, de a pillanatok elrepülnek. S én nem akarom, hogy ha lesz egyszer gyermekem, az úgy nőjjön fel, hogy anya sose beszélgetett vele, sosem hallgatta meg, stb.

Nem kell megfelelni egy nőnek. Ez valami beteg ideológia, hogy a nő főz mos, takarít stb... Persze ezzel nem azt mondom hogy ezek ne legyenek meg, de ne felejtsük el, hogy Isten egyenrangúnak, társnak teremtett meg a férfiak számára, s nem rabszolgának.S fontos szerintem hogy a férfi társaink is így szemléjenek minket, legyenek ők is segítő társaink, ne csak mi számukra,de  nem úgy ahogy a napokban láttam,- amikor a villamosról leszálltam, hogy a kedves férfi ment a párja előtt, s a hölgy cipelte a nehéz szatyrokat...-Ha minél több férfi látna minket egyenrangúnak,  akkor megtalálnánk mi is a helyünket a világban, s nem lennénk frusztráltak a szerepeinkben. Én örülök, hogy a társamban olyanra leltem, aki mellett társ vagyok, s nem csak egy "Nő"...

Hölgytársaim! Sose  felejtsük el mire lettünk rendeltetve, így biztosan nem leszünk frusztráltak egyik szerepünkben sem...

Megfelelni vagy szabadon élni?

Nagyon fontosnak érzem , hogy ezzel a témával foglalkozzak, mert nagyon sok ember szenved ettől a kényszerérzéstől, pusztítja magát az embert, és kapcsolatokat.

Az én személyes életemben jelenleg a párkapcsolatomban akar rombolni. Ez a lelki görcsösség egészség szempontjából is rombol. Tegnap amikor újra átvettem a vérvételi eredményem, s megláttam, elgondolkoztam, hogy  a 4 hónap alatt hogy sikerült ilyen írónikusan rossz leletet összehozni?
A 4 hónap alatt 3 szorosára emelkedtek a pajzsmirigy ellenes antitestjeim...Mikor akarom komolyan venni azt, hogy az életet nem szabad komolyan venni?? Hogyan szabadulhatnék meg az állandó nyomás alól? Döntés kérdése, vagy terápiás munka eredménye lesz?
Egyáltalán miért is alakul ez ki? Honnan fakad ez az érzés? Miért vagyunk olyan sokan görcsösek, s nem élvezzük az életet? Én csodálom a társamat, hogy a sok nehézségek között, melyek között én is ott vagyok az életében, mint nehéz ember, mégis tud optimistán élni, s bele röhögnie a  világba!
Sokat tanulhatunk a férfiaktól, még ha úgy is tűnnek sokszor, hogy lelki életben nem fényeskednek valami jól. Irigylem is bennük azt a fajta szabadságot, s racionalitást, ami bennünk nőkben kevésbé van meg.

Visszatérve a megfeleléshez, görcsösséghez, vajon mitől alakul ki? S miért baj ez?

Egy felnőtt ember viselkedését mindig a gyermekkora határozza meg, s ezt nem azért írom, mert folyton a múltban akarok áskálódni, de azt gondolom, ha ránézünk egy gyermekre, hogy milyen szabad tud lenni, akkor feltételezhetjük, hogy nem egy idegbeteg gyermekként jövünk a földre, hanem örömmel érkezünk, s ezt az örömet ha nem szeretettel viszonyulnak hozzánk, lassacskán elveszítjük. 
Megkapta már-e valaki azokat a kijelentéseket kisgyerekként mint pl."hogy lehetsz ilyen buta, ezt se tudod? semmire nem viszed, ha így tanulsz? Ha 1 -est mersz hozni, kitekerem a nyakad, stb...Ha egy gyermek folyton ezeket hallja , azt fogja érezni, hogy ő semmire nem jó, s hibázni se merjen mert akkor abból csúnya retorziók lesznek. Az első tükör egy gyermek életében a szülei, s nyilván ő ezeket elhiszi. Már kisiskoláskorban görcsösen akar majd teljesíteni, s felnőttként meg még annyira. Meg kell tanítani a gyermeket arra, hogy igenis hibázhat, hogy ő akkor is szerethető, ha hibázik, s hogy ő képes arra, hogy a hibákat helyrehozza. Sose szégyenítsük meg őt ezekkel a mondatokkal, mert akkor azt fogja érezni, hogy neki jól kell teljesítenie, hogy ő szeretve legyen. Én ezt érzem, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha megállom a helyem minden szerepemben, vagy ha mindig van főtt kaja az asztalon, vagy ha csinos vagyok. stb... 

Itt nemcsak a szocializációban látom a problémát , hanem a világ , a kortársak állandóan változó értékrendszere, elvárásai miatt. Ismerősek ezek a mondatok? "Milyen lúzer vagy ha nincs kocsid, vagy saját házad, stb.. "Már kamaszként olykor cseszegetnek minket, hogy jaj még nem szexeltél senkivel, akkor te biztosan beteg vagy, jaj még nem próbáltad ki a cigit, akkor te túl jó kislány vagy stb, rosszul tanulsz hülye vagy, ha jól tanulsz akkor puncsos vagy. 

Én is sokféle hatást megkaptam az életemben, s görcsösen is vettem a középiskolát, majd a főiskolát is. Állandó önbizalomhiánnyal küzdöttem akkor, s küzdök is.Sokszor megijeszt egy új élethelyzet, vagy feladat, s nem úgy tudok gondolni ezekre, mint ahogy azt kellene, nehezen tudom elhinni, hogy bármire képes vagyok, s azt is, hogy nekem nem kell megfelelnem. Nem szerettek a kortársaim, nem pozitív megerősítés volt az életem társa,  s nem alakultak úgy a dolgok, hogy én azt érezzem, hogy szabad vagyok. Hogy hibázhatok, hogy elbukhatok. 

Mert ez az érzés bizony ezzel a másik érzéssel is jár. Hogy nem hibázhatok, hogy jól kell mindent csinálnom. Nekem furcsa s szokatlan, hogy a társam a kezdetektől fogva elfogadott. Pedig nem voltam topmodell alkat, s mentálisan sem tartottam ott ahol most. Furcsáltam, hogy az első naptól fogva önmagamat adhattam megjátszások nélkül, miközben az életemben nem az elfogadás volt a fő jellemző. Hiába nem kell neki megfelelnem, mégis ott van közöttünk ez a démon, s szívja ki a kapcsolatunk esszenciáját. 

Hogy miért is? 

Mert az az ember, aki meg akar felelni mindenkinek, s görcsös, s nem mer hibázni, én megfigyeltem magamon, hogy másoknak sem enged hibázni. Elvárom hogy ugyanolyan minőségben tegyen meg dolgokat, mint én. S mivel ő is más háttérből jött, egyszerűen nem érti, hogy ő miért nem hibázhat, s miért kell megfelelnie. Tehát ez a görcsösség magával rántja a környeztet is, konkrétan nekem a társamat. Így tud kiveszni lassan az öröm a kapcsolatból, nem tud már örömteli lenni egy kapcsolat, mert folyton ott van ez az érzés, hogy jaj meg kell neki felelnem , jaj gyors meg kell főznöm neki, mert mi lesz, s különben is ő miért nem úgy csinálta meg azt meg ezt, ahogy én, aztán jön a veszekedés, öri hari...stb.. Állj! Stoppot kell mondanom ebből az ördögi körből, mert még gyermekem sincs, de úgy élem az életem sokszor mint egy idegroncs. Isten örömre teremtette az embert. S nem arra hogy idegbeteg legyen. Nekem figyelmeztetésként a nővérem szavai voltak a végső mentőöv. Hogy ha nem fogadom el a társamat, elveszítem, s hogy ne legyek befeszülve. 

Nem fog egyik napról a másikra menni, hogy ne legyek görcsös, de lépésről lépésre menni fog ez, tudom. Hinnem kell abban, hogy most bármennyi új dolog vesz  körül, meg fogok birkózni velük. El kell felejtenem azt, hogy meg kell felelnem a különböző elvárásoknak, szerepeknek. A világ elvárásai torzak, s köze nincs sokszor  a valósághoz, erkölcsiséghez. A szeretteidnek pedig jó esetben nem kell megfelelned, mert azért a szeretteid, mert úgy szeretnek ahogy vagy. Ha kövér vagy, akkor úgy, ha épp hisztis vagy akkor úgy, ha vidám vagy , vagy épp szomorú akkor úgy. De ha van is energiavámpír a családban, azzal meg nem kell foglalkozni. 

Külön szeretnék majd foglalkozni egy másik bejegyzésben majd arról, hogy nőként kell -e ebben a rohanó világban megfelelnünk,mennyire fontosak, hogy nőként milyen döntéseket hozunk meg, valamint hogy egy párkapcsolatot még mi tudja megölni a megfelelési kényszeren kívül

Hosszú út lesz, de mindennapos döntések által biztosan fogom majd érezni azt a szabadságot, s örömöt, amivel gyermekként megszülettem, s most meg kell keresnem, hogy hol hagytam el...Elmentem keresni. Jó utat mindenkinek, aki szintén hasonló cipőben van, mint én...