Isten adta szerelem

Ma majdnem elengedtem Őt... elbizonytalanodtam... Elbizonytalanodtam, hogy vajon szeretem-e őt, el tudom -e képzelni őt egy életre.... Ma majdnem elengedtem, mert elfelejtettem, hogy miért is szerettem meg.....

A szívem azt súgta, ne ne ne.... Ne szakíts Vele....Bízzál újra és újra... 
De a makacs eszem miatt  leírtam neki, hogy Vége......

Elsírtam magam.... Mert akit szeretünk nem tudjuk többé elengedni. 
Előkaptam gyors a fényképeinket, s eszembe jutottak Róla az emlékek.... S máris elkezdett hiányozni, s csak úgy sajgott a szívem..

Végül összeszedtem magam, s megírtam, hogy ez nem megy, mert mi már egyek vagyunk, egy lélek, s fél lennék nélküle, s nem egész.....Ott van közöttünk Isten...

Mert mi szeretetre kezdtünk építkezni, nem úgy , ahogy a mai társadalom, s világ elvárja....

Ez egy Isten adta szerelem......

S biztos vagyok benne, hogy ha majd pár év múlva újra elbizonytalanodom, akkor előveszem újra a képeket, s az emlékeket, s tán újra megerősítenek odabent , hogy ez egy Isten adta szerelem.....

Gondolatok a felelősségvállalásról.....Avagy miért félünk hibázni, s ezt elismerni???

Bár ebben az évben nem voltam nagyon aktív, de ettől még nem adtam fel a kedvenc hobbymat, az írást. sok fejlődésen mentem át, s mostanra már egy új családtagot is magam mellett tudhatok, mégpedig  a páromat. Sok mindenre megtanít ez a párkapcsolat. Tükröt tart elém, de talán én is neki. Ezáltal leszünk egyre jobbak. Most tanulom, igazán azt, amit gyermekként nem tudtam meg tanulni sok tényező miatt. Hogy szabad hibáznom, s őneki is, s hogy fontos, hogy mindig minden meg legyen beszélve, s végül elengedve. 

Na de ha már a hibáról van szó, azt látom a ma embere nem képes erről a szóról beszélni, valaki retteg, hogy hibát követ el, s valaki pedig nem képes elismerni azt, hanem könnyebb másra mutogatni.

Néha azt érzem mintha az egész világ egy nagy óvoda lenne...szinte hallom a lelki füleimmel is, hogy „nem én voltam, én nem vagyok hibás”. De valaki nem mondja, hanem egy konfliktus alkalmával beállít téged rossznak, s ha nincs önbizalmad, ezt el is hiszed, s végül az illető a legjobb esetben csak pár évre, de akár egy életre is elzárkózik tőled,s ez független attól, hogy tudatában vagy -e azzal, hogy te vagy, ő  volt e a hibás...

Miért félünk hibázni? Miért nem tudunk felelősséget vállalni? Hiszen a felnőttkor erről szól nemde? 

Megint csak a gyerekkorban kell turkálnunk. Ha egy szakemberhez kerülnél, ő azt kérdezné meg, hogy mennyire szerettek a szüleid gyermekkorodban? Mennyire biztosítottak a szeretetükről, amikor esetleg rossz jegyet kaptál, vagy ha rosszat tettél? Volt e már olyan, hogy megszégyenítettek valamiért? Kértek-e bocsánatot, mint gyermektől? Igen jól értetted kedves olvasó. Attól, hogy gyermekünk van, ő is egy önálló személy, lehet, hogy még sok mindent nem ért, de neki is vannak érzései, ahogy felnőttként neked. Tud neki is fájni, pl. ha nem figyelsz rá, vagy ha nem tartod be az ígéreted, vagy ha bantót mondasz rá, ami neked is egy másik embertől rosszul esne. Nem tudom, miért gondolja sok szülő azt, hogy a gyermektől nem kell bocsánatot kérni, s hogy szülőként uralkodni kell a csemetéje felett. 

Visszatérve a gondolat menetelre, már egy indok is elég arra, hogy felnőttként a forró kakit az ágy alá rugdossuk, az helyett, hogy odamennénk a másik emberhez, s bocsánatot kérnénk. Nincs abban semmi rossz. A bocsánatkérés, és a megbocsájtás feloldja azt a falat két ember között, ami a konfliktus, és a hiba, nevezhetjük bűnnek is- miatt kialakult. Miért félünk elnézést kérni? Félünk, hogy megszégyenülünk újra és újra? Azzal hogy valaki tud bocsánatot kérni, az már azt is jelenti, hogy vállalja a tettéért a következményeket, elismeri gyarlóságát, tökéletlenségét. Aki hisz Istenben, az tudhatja, hogy a bűnbánatban is ez történik, ledől az Isten es ember közötti fal, s újra közel kerül egymáshoz a tökéletes és a tökéletlen. 

Azt látom rohanó világunkban, hogy ez az egyik ok, amiért távol vagyunk egymástól, s itt nem a fizikai távolságra gondolok, hanem a lelkiekről. Sajnos az én életemben is vannak emberek, akikhez szeretnék lelkiekben közel kerülni, lerombolni a falakat, de ha a másik fél nem hagyja ezt, akkor fájó szívvel kell tudomást vennem arról, hogy az a fal -ott fog állni 20 évig, 30 évig is, csak kérdés, hogy ez a jó-e? 

Azt is kezdem elfogadni, hogy vannak, akik tényleg nem tudnak bocsánatot kérni, s ha hagyják, megtaníthatók erre.

A családjaimban sok a távolság,  s ezek olyan falak, amiket már csak Isten segítségével tudok ledönteni, mert már húszon éve állnak. De remélni fogok tovább, mert hiszem, hogy az őértük  ejtett könnycseppek nem hullnak hiába, s az őértük elmondott imákat odafent hallják. Én nem ítélni akarok, hanem megbocsátani, mert ez a gyógyír minden sebre. Ezt hozta el a Megváltó is, akinek születését újra hamarosan megüljük. 

Jön a szeretet ünnepe, el lehet dönteni, hogy hitelesen akarunk –e  a szeretteinkkel ünnepelni, vagy a kakit tovább kenegetni, s képmutatóan mosolyogni a másik szemébe. 

Egyszer egy baráttól tanultam: Nem az a baj, ha valaki elcsúszik a kakin, hanem ha nem akar lefürödni. 

Akkor kezdődjék mindenki életében a falak lerombolása, s ne féljünk felelősséget vállalni, mert ez a felnőttség jele, s fontos, hogy ezt a gyermekek is ideje korán megtanulják, így lesz boldog, haragtól mentes ,szabad életük.