2014. március 27., csütörtök

Az indulatok rabságában (gondolatok az emberi indulatokról, kezelési lehetőségeiről....)



Mennyire bölcs ez a kép ugye? Ahogy az a mondat is, amit szüleinktől, vagy barátainktól hallottunk már: "Inkább számolj el 10ig, mielőtt mondanál valamit". Mennyire igaz? Miért is?

Nos, ezt szeretném kifejteni. Még hozzá a magam példáján, őszintén, nyíltan. Hogy hogyan jött most ez a téma? Mostanában én is elég indulatos voltam megint, meg érzékeltem is magam körül az indulatot másoktól...
Ezért úgy érzem a sors, mint a víz a követ, ezt sodorta most elém, hogy foglalkozzak ezzel a témával.


Szóval mi is az indulat? Baj, ha van? Hogy lehet kezelni?
 Szerintem az indulat a negatív érzéseinknek a  hirtelen kitörését jelenti, és azok feletti átmeneti rövid ideig tartó kontroll vesztését.
Nekem, annak idején az orvosi papírjaimra impulzuskezelési zavart írtak. Tehát, ha a heves reakciók eluralkodnak rajtam, nem tudom kontroll alatt tartani, s már ők irányítanak engem, elvesztem az önuralmamat magam felett. Igen, felvállalom őszintén ilyen voltam, de csak voltam. Ma már kevésbé történik ez meg. Mert a terápiám során és sok konstruktív( építő) kapcsolatban megtanultam a technikát, hogyan lehetek úrrá heves érzelmi, és indulati kitöréseim felett.

Szóval azt gondolom, hogy ez az indulat. Egyfajta irányításvesztés. És ez baj, ha van?
 Mindenkiben vannak indulatok, kiben több, kiben kevesebb. Ebben nagy szerepet kap a család, pontosabban , hogy zökkenő mentes volt-e a gyermekkor.  A hangsúly mégis inkább a kezelés módján van...

De miért vannak indulataink? Mielőtt a kezelési technikákat megsúgom, lessünk bele az én példámon keresztül, hogy az indulatok forrása honnan fakad, valamint milyen következményekkel járnak az  állandóan indulatos ember reakciói.

Én, mint minden kamasz, akkor nyilvánítottam ki először heves negatív érzelmeimet, de az én kitöréseimet sokszor szökések, és  csapkolódások követték, s ezekkel igen csak megnehezítettem a család helyzetét. Nálam nem csak a kamaszkori visszafeleselésig mentek el a dolgok, hanem az említett módokon is. De miért is voltam ilyen? S miért folytatódott a fő sulis időszakomban is? Mert tele voltam a NAGY TRAUMÁIM miatt sok kibeszéletlen fájdalommal, kimondatlan nehéz érzésekkel, amikről akkoriban, és később sem, nem tudtam róluk beszélni.  Sok bántáson, magányon mentem át, az iskolai éveimben sem tudtam úgy kiteljesedni, ahogy a legtöbb gyerek, szorongó voltam, tele bizalmatlansággal, reményvesztett érzésekkel a szívemben. Elszigeteltem magam a társaimtól, mert nem hittem bennük.... Egy kis különc jó tanuló voltam.... Tele hiányokkal, amik által mindig forrt bennem az bizonyos pokoli katlan.....

Hogy hogyan hatottak a főiskolás baráti kapcsolataimra ez a sok kidolgozatlan fájó emlék? Igencsak nehéz volt az akkor koleszos társaimnak, és tágabb értelemben a barátaimnak. Mindent indulatosan reagáltam le, mindent bántásnak éltem meg, azt éreztem, hogy bántani akarnak, s én "védekezés” miatt tüskéket növesztettem, hogy megvédjem magam...
Már akkor jelezték a szobatársaim, hogy menjek el szakemberhez, mert ez a rengeteg indulat bennem nem normális, és a hangulatingadozások sem tolerálhatók hosszabb távon. Igen, sokszor voltam depressziós, de váratlan emelkedett hangulatban is. 
Egy párszor hangosan szólt a kolesz szobám ajtaja is, ha valaki épp olyan véleményt nyilvánított rólam a szobatársak közül, ami nekem nem tetszett, és fájdalommal éltem meg...

Később a főiskola után sem volt jobb  a helyzet, mert a kolléga nőkkel sem jöttem ki. Bár ott az indulatos viselkedésemet  nem mertem kiereszteni, hisz tudtam, hogy összetehetem a kezemet az állásomért, de ott, bent amit nem éltem ki a munkahelyemen, azt megkapta a keresztény közösségem, ahová rendszeresen jártam. De még mindig nem ismertem fel azt, hogy ezekkel a fortyogásokkal el kéne mennem pszichológushoz, mert ez a sok fájdalom már üvölt bennem, amiket a gyerekkoromban szedtem össze.

Végül, amikor már sok ember kellőképpen eltávolodott tőlem, mert már féltek a váratlan reakcióimtól, beláttam, hogy segítségre van szükségem. Elkezdtem elmagányosodni, és bántott az, hogy miért viselkedek így, ha egyszer nem akarok. Értékes kapcsolataim mentek tönkre, s ekkor határoztam el, hogy igen, elmegyek szakemberhez....
De sajnos későn jutottam el a segítséghez, ugyanis 2012 január 9-én végleg felrobbant az a belső katlan a lelkemben, és a pszichiátrián kötöttem ki. 


Azóta már sokat gyógyultam, hiszen már 2 éve lassan, hogy egy nagyszerű szakemberhez járok. Pécsen nem tudták vállalni hosszabb távon azt, hogy segítenek a gyógyulásban, ezért Budapestre küldtek. 

Ma már értem, és látom, hogy mi a baj azzal, ha a kidolgozatlan traumatikus élmények, fájdalmak nincsenek feldolgozva. Mert előbb -utóbb olyan embereken vezetjük le a dühünket, haragunkat, akiken nem akarjuk. 
Akik a legközelebb állnak hozzánk, akiket szeretünk. A terápiám során megtanultam, hogy ha indulat van bennem, akkor fontos, hogy megkülönböztessem, hogy az a düh tényleg annak a személynek szól-e, vagy valaki múltbeli személynek... Sokszor átéltem, s van úgy még most is, hogy a terápiám előtt, vagy utána minden ok nélkül indulatos vagyok, ingerlékeny, vagy feszült, de mivel már sok tapasztalatom van arról, hogy hogyan működik a pszichoterápia, így én és a környezetem is tudja, hogy vagy egy rossz emlék jött fel a felszínre, mely feldolgozásra vár, vagy a múltban meg nem élt érzések jöttek fel. 

Most már vagyok annyira ügyes, hogy megkülönböztessem, kinek szól a bennem fortyogó indulat?  Régebben erre nem voltam képes, csak megtörténtek a  vulkanikus kitörések itt Pesten is, és a környezetemnek sokszor voltak nehéz napjai, nemcsak nekem, aki megélte az adott helyzetben a jelenséget.

S bár hiába tudom már kezelni a váratlan reakcióimat, s azt is, hogy hiába kértem bocsánatot azért, hogy kellemetlenséget okoztam másoknak, néhányukban megmaradnak azok a lenyomatok, amiket én hagytam bennük, ide értem az akkori pécsi barátaimat, és a mostaniakat...
Mert, ahogy a fenti képen is látható, egy összetört tányér már nem lesz igazán olyan, mint eredeti állapotában. S ennek ellenére, akik szeretnek igazán, és értenek, mégis mellettem maradtak, mert  szét tudják választani azt, hogy vagyok "Én", és a „Problémák”. Tudják, hogy ha még ok nélkül indulatos vagyok, az nem azért van, mert bántani akarom őket, hanem azért, mert még sok kidolgozatlan emlék van a mélységben.

De már nem vagyok olyan durva, mint régen, már nem török össze poharakat, tányérokat, nem csapkodok ajtókat, és ha indulatos is vagyok, nem ordítok a másikkal, maximum kicsit szurkálós vagyok. Kérdezed, hogyan történt a változás, és hogy csinálom most?

Egyrészt biztosan sok fájdalmat kiadtam már a terapeutám előtt, ahogy haladunk előre az úton, másrészt, megpróbálom kettéválasztani tudatosan a dolgot, hogy mindig a megfelelő emberre haragudjak! Ezt a szakember is tanácsolta nekem. Hogy amikor ideges vagyok, először üljek le magammal, és vizsgáljam meg azt, hogy az aktuális emberre haragszom e, vagy megint múltbeli érzések jönnek-e fel.

Nyilván akinek nem volt olyan "esemény dús csodálatos gyerekkora, vagy múltja", annak nem kell ennyire filozofálnia, de a helyzetet akkor is kezelni kell!!! Hogy hogyan? Amikor ideges vagy, akkor ne telefonálj, ne hozzál olyan döntéseket, amit később megbánsz, ne mondj ki olyan szavakat az illetőnek, ami után később te is szégyenkezel. Ha már érzed, hogy ideges vagy, akkor írd ki magadból..... A szakemberem szinte mindig ezt  tanácsolta nekem. Ez motivált engem részen a blog írásra is. 

Ha velem valaki indulatos volt, régebben mindig belementem a játszmájába, és felvettem a bokszkesztyűt. Manapság már ezt is jól tudom kezelni. Egyszerűen azt csinálom, ha valaki indulatosan, vagy ingerülten beszél velem, akkor elköszönök tőle, és ha megnyugszik, akkor folytatom vele a kommunikálást. Régebben velem is így csinált néhány közeli barátom. Egyszerűen azért, hogy megvédjék magukat tőlem. S én is ezt teszem. A teknős bebújik a páncéljába, de nem azért mert nem akar konflortálódni, hanem azért, mert hallgatni arany ilyenkor.

S tudjátok, ha már valakiben olyan sok az indulat, ahogy annak idején nálam is volt, egy idő után észre sem veszi, hogy minden egyes mondatával öl, és szurkál, mert már annyira benne van ebben az örvényben, hogy nem látja önmagát, és nem látja át a történéseket sem, s ez mindig a közeli kapcsolatokra megy rá.


Nagyjából ennyit szerettem volna írni erről a témáról, fontos, hogy ne bántsuk egymást, ha indulat van bennünk, inkább hallgassunk, írjunk, vagy egyszerűen sírjunk (én régebben a kukát ütöttem, de azért ezt ne csináljátok, ha nem akartok minden héten új kukát venni).



S akinek meg olyan „jól sikerült a kölyökkora”, mint nekem, és minden egyes szava már éget, és pusztít, annak segítsetek szakemberhez fordulni, ne ítéljétek el, ne hagyjátok cserben! Annak idején nekem is sok jó szívű ember segített, és ezt köszönöm nekik, mert már jobban vagyok:)



2014. március 20., csütörtök

Csak úgy röviden:)

Tegnap a mozgalmasra sikerült napom és az orvosnál való rengeteg várakozás után jött egy kis kellemes rész is a szerda délutánomba. Egy közeli ismerősőmmel volt megbeszélve egy találkozom a Vérmezőnél. Akik nem tudják, ez a hely Budán található, és közel a 
Déli -pálya udvarhoz.
Először gondolkoztam, mivel töltsem el a az erős szél miatt a kényelmetlen várakozási időmet. De amint megláttam azt a "festményt" amit Isten ujja készített ezen a helyen, nem tudtam megint megállni, hogy ne készítsek újabb fotókat. Így az a hosszú várakozás, egészen lerövidült a számomra, mert engedtem hogy magával vigyen ez a varázslat, és hogy teljesen feltöltse pozítív szemléletekkel az érzelmeimet, lelkemet.
Ha neked is véletlenül így alakulna egy találkozód, hogy az illetőre sokat kell várnod, akkor megteheted hogy két út között választasz:
Idegeskedsz, mérgelődsz, hogy miért kell fagyoskodnod a hideg szeles időben, vagy jobban kinyítod a szemed és a szíved, és teret nyitsz a csodáknak....
Én egészen feltöltődtem a fotózás után, és a nap terhei már nem voltak rajtam amikor megtörtént a találkozó, hanem békés voltam, és nyugodt.... 

Íme néhány fotó, a többit a linkre kattintva nézheted meg:

















A többi fotót itt találod:
https://www.facebook.com/eniko.holczer/media_set?set=a.607381542687039.1073741836.100002455970364&type=3

2014. március 17., hétfő

Nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. (az elhízás pszchiológiája saját tapasztalataim alapján)


Meghívlak benneteket egy sütire. Ma délután sütöttem, mert egy kedves vendég jött hozzám, s hogy meg tudjam kínálni valamivel, így gyorsan összedobtam a képen látható csupa csokis muffint, amiből már csak 3 darab maradt, hiszen lakótársamat, na meg engemet is rabul ejtett.
A mai vendégem is, ahogy mostanában sokan mások, visszajelzik, hogy fogytam… Jól esnek a visszajelzések, már családom is, és ismerőseim is kérdezték, hogy mi a „recept”?
Nos, azért őszintén szólva valljuk be, nem érdekelt sosem a kinézetem, s nem tervezetten, tudatosan történt meg a fogyásom. Egyszerűen az történt, hogy nagyon lebetegedtem 1 hónappal ezelőtt, olyannyira, hogy a különféle élősködök, mint pl. a herpesz szimplex vírus, ekcéma, ami átment gombás fertőzésbe- megtalált engem, nem volt nehéz nekik, hisz a legyengült immunrendszeremet érzékelve úgy gondolták, nálam időznek pár hétig, és kellemetlen tünetekkel nehezítik meg napjaimat, hogy a lakóhelyemhez közeli patikának is jó legyen a bevétele….
Én akkor eldöntöttem, hogy ha rendbe jövök, jobban odafigyelek magamra, sokat mozgok, nem stresszellek, sok zöldséget, vitamint szedek - tudjátok, amit ilyenkor az ember mondani szokott. – De én nem csak mondtam, komolyan gondoltam.
És elkezdődött az immunrendszerem felpörgetése, immunerősítők, naponta több zöldség, és citrusfélék, a magas C-vitamin tartalom miatt. Este pedig hogy ne kajáljak be nagyon, zabot ettem. Napközben sok limonádét iszogattam, cukor nélkül.S amikor jobban lettem, igyekeztem bele vinni a sok mozgást is, ha épp nem volt elintézni valóm a városban, akkor is kidugtam az orrom, és kiléptem a komfort zónámból. Ekkor kezdtem észrevenni a változást magamon. Ma már dinamikusnak érzem magam, és máig se álltam le a változtatásaimmal, csinálom kitartóan, este nincs zabaparti, (csak "zab buli"),hisz a zsírok éjszaka nehezen bontódnak le.


De azt gondolom, az elhízásomnak főleg lelki okai voltak, s még többnyire vannak.
Mostanában nagyon nehéz a terápiám, nehéz emlékek nyomai fakadnak ki belőlem, amelyek sok indulatot, feszültséget hordozotak magában,s amikor ezek távoznak,  utána mindig könnyebbnek érzem magam, és felszabadultnak.
Azt gondolom az emberek elhízásának a hátterében lelki okok húzódnak meg. A testünk azt tükrözi, amit belül a lelkünkben érzünk. Talán az önbecsülés hiánya, hogy „nem szeretem magam, nem érdekel, mi van velem”.  Vannak, akiknél egy védelem az a felesleges réteg a testünkön, ahogy nekem is. Távol akar tartani magától mindenkit, nem akarja magához vonzani az embereket,(én esetemben a férfiakat), hagyják őt békén, ő el van így, és azzal a lelki magánnyal, ürességgel, amit mélyen hordoz a lelkében már évtizedek óta, s elhiteti magával, hogy a nasi, a gusztusos kaják, sütik, „boldogság hormonok " majd megoldanak mindent. De sokszor hittem ezt, és ettem tömegével a rengetek csokoládét, chipset, de igazából nem segítettek semmit, csak növelték a kilókat. De az a mély üresség belül nem szűnt meg, az a probléma a lelkemben nem távozott el. S persze nem csak az evési kényszerek, hanem a gyógyszerek sem oldották meg a múltamból eredő zavarokat, nehézségeket. Ezért vagyok már egy éve gyógyszermentes. Urunk ünnepén, Húsvétkor raktam le az utolsó bogyókáimat. Mert inkább úgy gondoltam, nézzünk szembe a problémáimmal, fájdalmaimmal, a terápiám, és istenhitem segítségével. S azóta is tart ez a küzdelem, de hiszem, nem értelmetlenül, hisz a változás, a gyógyulás már szemmel is látható sokak számára.

Valószínűsítem, hogy a lelkem, a pszichém, ahogy gyógyul, felszabadul a sok káros trauma alól, negatív energiákból, már azt üzeni kifelé a testem számára, hogy már szeretem, tisztelem magamat, az életemet, és nincs szükségem már védő pajzsra, hájakra, amik korábban távol tartottak a nőiességemtől, és a vonzó férfiaktól. Mert ugyan az emberektől nem, hiszen akik szeretnek, kereken is szeretnek, szerettek. De egy nő akkor érzi jól magát, ha vonzó, és hát egy párkapcsolat kezdetekor ez is valahol egy szempont a férfiak számára, de később nem jó, ha erre épül a kapcsolat.

Szóval kedves fogyni vágyó embertársaim! Én nem ismételném meg nagy fejeseink tanácsait, amit a médiában folyamatosan adnak, mert már a csapból is ez folyik, inkább azt hangsúlyoznám, hogy ha fogyni akarsz, akkor először a lelki lerakódásoktól kell megszabadulni, mert addig, míg nem becsülöd magad, és nem szereted azt a személyt ott belül, addig nem biztos a siker. Hiszen ha elkezded elfogadni önmagad, és megválsz a belül mérgező szörnyeidtől, azt fogod észrevenni, hogy sok pozitív energia szabadul fel, ami elég erőt fog adni Neked, hogy eljuss a célig.

De amíg ezt a lépést nem teszed meg, addig minden próbálkozás kudarchoz vezet majd. S ezt szakirodalmak is alátámasztják, csak kár, hogy a média ezt a fontos tényezőt nem hangsúlyozza.

Olvassátok el, nagyon ajánlom ezt a könyvet:

2014. március 16., vasárnap

Végre itt a tavasz! (még ha esik is néha az eső, és fúj nagyon a szél...) Érzéseim a tavaszról

Pár nappal ezelőtt volt egy kis időm hogy megcsodáljam az ébredő természet szépségét, s annyira lenyűgözött a látvány, hogy fotókat is készítettem. De mielőtt megosztom a fotóimat,amiket a tavaszi „ébredésről” készítettem, szeretnék először  a tavasszal kapcsolatos érzéseimről írni.
Emlékszem már kis kamaszként is  mélyen hatott az érzéseimre ez a gyönyörű évszak, s mivel nyitott személyiség voltam már akkor is, hagytam, hogy ez a varázslat magával ragadjon. Érzékeny lelkemből rímek jöttek, s versben is megírtam, hogy milyen szép a tavasz, csak sajnálom, hogy az a vers már nincs meg, szívesen megosztottam volna, hogy együtt mosolyogjunk, milyen is volt az a kiskamasz lányka.
Emlékszem, nemcsak az tetszett , hogy sok virág illatozik, és különböző színekben pompázik, és a fák is rügyeznek, hanem ahogy a madarak énekelnek- vagy az iskolám udvarában, ami néha behallatszott a nyitott ablaknál lévő tanterembe, vagy  ahogy koncertet adtak a kertünkben is. Gyermekként  nagyon tudtam csípni, hogy végre nem kell annyira beöltözni a hideg miatt,és hogy sokáig játszhatok a szabadban a testvéreimmel, mert későn sötétedett.
Ilyenkor márciusban minden évben  festettük a rajzórán a nemzeti zászlókat, amik vagy az osztályteremben, vagy a falunk emlékparkjában díszelegtek. De gyermekként mindig izgalomba hozott az is, amikor kiderült, a húsvéti nyuszi mennyire látott engem jónak abban az évben, hogy piros tojást kaphassak, amit nem szívesen, de a locsolóimnak odaadtam.
Külön izgalom volt nekem, hogy nevelőanyukám milyen tortát süt nekem a szülinapomra, ugyanis áprilisi születésű vagyok.
Ez volt a gyermekkor, minden évben ugyanazokkal a rituálékkal, hagyományokkal, a különbség csak annyi volt, hogy minden évben kicsivel nagyobb lettem.
Most felnőttként már másképpen élem meg a tavasszal járó eseményeket.  Talán a sok elfoglaltság miatt már nem olyan érzékenyen hatnak rám az ünnepek, és a születésnapom. Talán azért mert felnőttem, formálódott, mint a húsvéttal, és egyéb ünnepekkel kapcsolatos érzéseim.
De azt felnőttként is megélem, ahogy régen, hogy milyen szép, ahogy ébred a természet. Azt érzem, mintha én is a természettel együtt éledeznék, élénkebbnek érzem magam, kijövök a téli nyomott hangulatból, nyitottabbá válok mint az emberekre, mint a rengeteg pozitív dologra.
Nekem még máig is lenyűgöző az a látvány, ahogy a Teremtő keze megfesti a tájat, csodálkozom azon, milyen jó ízlése van.
Azt gondolom, hogy nagyon fontos, hogy a rohanó hétköznapokban, azért ha pár perce is, de álljunk meg, és gyönyörködjünk a Teremtő által létrehozott alkotáson. Igen szomorú az, ha ezt nem akarjuk észrevenni. Menjünk ki a szabadba minél többet, ha időnk teheti, nemcsak a D vitamin szükséglet miatt, amit a napfény ad meg nekünk, hanem ezek miatt a festőien szép tájak miatt is. S ez nekem is biztatás. S ha  olykor esik az eső, vagy fúj a szél, akkor gondoljunk arra, hogy Isten megöntözi a mi terméseinket, amit elvetettünk kis kertünkben.
Íme, a fotók: