A párkapcsolat romboló elemei 2.rész

Ahogy az első részben is megírtam, bizony  azt láthatjuk, hogy nagyon sok párkapcsolat megy tönkre, nagyon sok házasság válással végződik. Azt látom, hogy az emberek nem akarnak küzdeni, sokuk a könnyebb utat választja. Ezért a fogyasztói társadalom is tehet. Úgy tekintenek a kapcsolatokra, mint egy elhasználódott tárgyra, -ez nem működik már, ez unalmas, hát kidobom, majd jön egy újabb, aztán majd azt is kidobom, és az ember egy egész kupacnyi kidobott kapcsolatot tudhat a háta mögött, tele kudarcélménnyel ,  veszteség élménnyel, elégedetlenséggel az életében. Néha elcsodálkozunk, irigykedünk az idősebb generációra, hogy nekik miért működik még 40 év után is a házasságuk, és mi a titkuk. Pedig ők is ugyanazokkal a problémával küzdhettek meg mind mi, csak az a különbség, hogy ők sosem adták fel, jobban tudtak küzdeni, mert nem volt annyi minden annak idején, mint manapság.Őbennük  ott volt az elégedettség, hogy akit választottak az egyszer s mindenkorra jó volt, megfelelő, a hibákkal együtt. Nem keresték még tovább a jobbat, a szebbet, az okosabbat, hanem hűséget fogadtak, s minden nehézségben kitartottak. Ez ma hol mondható el?

Nézzük mik azok a tényezők amik még tudnak rombolni egy házasságot, és egy párkapcsolatot.

További ilyen romboló erő tud lenni a bizalmatlanság, és jóhiszeműség hiánya:

Mi is a baj ezzel? Alapjáraton nem baj, ha az ember némi kis nyitott ajtót, bizalmatlanságot nyitva hagy. Hiszen nem szabad naivan, vakon bízni senkiben, Akkor van baj, ha ez a bizalmatlanság ott van már napi szinten  a kapcsolatban. Ha állandóan minden helyzetet, szót, és cselekedetet rossz néven veszek a társamtól,  s azt érzem hogy bántani akar. Nagyon erős tud lenni ez a bántottság érzés azoknál, akiket gyermekként bántalmaztak. Nekik felnőttként a világ már csak feketét és fehéret jelent, s azt érzik, ha valami kellemetlenség érik őket, akkor az  konkrétan az ő személyüknek szól, és megint bántani akarják őket. Sajnos én is ezzel az érzéssel küzdök még sokszor. Azt érzem egy- egy rosszul elsütött mondat után,hogy bántva vagyok, pedig csak lehet, hogy a társam épp nem úgy tudta kifejezni magát, ahogy kellett volna, vagy ha, egy szituációt nem úgy kezel, ahogy elvárnám tőle, akkor is bántva érzem magam, mert akkor úgy élem meg,  hogy cserben hagy.Ezek az érzések nyilván nem őhozzá, hanem azokhoz a személyekhez köthetők, akik bántottak, elárultak, és cserben hagytak. A legtöbb ilyen konfliktusom azokkal volt eddig, akik közel álltak hozzám, s megbíztam bennük. Így , most mivel a társam az, aki a legközelebb áll hozzám, nyilván ővele harcolom meg ezt a bizalmi kérdést, míg korábban a barátaimmal kellett. Nincs mese, ezeket az érzéseket helyére kell rakni oda, ahova valók, nekem erre szakszerű segítségem van. Egy ismerősöm szokta javasolni, hogy ha el fog a bizalmatlanság, akkor mindig abból induljak ki, hogy a társam szeret, és arra, hogy mennyi mindent tett meg értem, és  fejezte ki a szeretetét irántam. Így a legkisebb kétség is elillan. Nálam ez még gyakorlás kérdése. Szóval, ha egy bizalmatlanság ott van egy kapcsolatban, méghozzá úgy, hogy a társ nem adott rá okot, akkor biztosan állíthatom, hogy nem a másik féllel van a probléma, hanem a mi érzéseinkkel és feldolgozatlan tapasztalatainkkal.

 Romboló erő tud lenni az indulat:

Most, hogy van egy párom már nekem is, most látom igazán, hogy különböző csomagokkal rendelkezünk. Ő is más sémákat, berögződéseket, mintákat hozott, és én is. Már ez is okoz önmagában egyfajta konfliktust. Hiszen egy adott helyzetben ő is, és én is másképp reagálnánk. Nincs is ezzel baj. A probléma ott kezdődik ha ezt a különbözőséget indulattal kezeljük le. Az előző sorban a bizalmatlanságról írtam. Amiből, könnyen keletkezhet indulat. Nálam legalább is igen. De indulat keletkezhet a folytonos bántottság érzésből is, ami szintén nem az adott személyhez, társunkhoz köthető, hanem a gyermekkorhoz. Hiszen ha sokat bántanak egy gyermeket, később reflex szerűen úgy  érzi , meg kell védenie magát, hiszen korábban ezt nem tudta megtenni. Akár honnan is ered az indulat, rossz családi mintából, vagy bántottság érzésből, hosszabb távon kiöli a szeretetet a másik félből, és a szeretet helyét a megalázottságérzés, a meg nem értettség , félelem, és eltávolodás veszi át, és az eltávolodás végleges  is lehet. Én örülök, hogy nálam nem így lett, mert kitartó a társam, és a felszín alatt látja a mélységet is...

Erősen tud rombolni a kombinálás  is, ami szintén a bizalmatlanságból ered. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy állandóan rosszat feltételezek a másikról, nem vagyok kíváncsi a valóságra, ami a másik véleményét illeti, hanem eldöntöm magamban, hogy minden úgy történik, vagy történt, ahogy én gondolom, anélkül, hogy a másik felet meghallgatnánk.Mert sokszor a valóság, a válaszok a másik félnél vannak, de sokszor nem vagyunk kíváncsi a válaszra. A kombinálás is idegölő tud lenni, mert a másik fél folyton azt érzi, hogy nem hisznek neki, és  bizonyítani kell igazát, átcsap megfelelési kényszerbe, és végül szintén  eltávolodásba.

 Romoló erő tud lenni a kommunikáció hiánya is, igazából, ha nincs kommunikáció, marad a  kombinálás,- "Meg a biztos hogy nem szeret , biztos hogy velem van baja"- mondatok. Tapasztalom a kapcsolatomban a kommunikáció fontosságát. Nem várhatom a másiktól, hogy kitalálja, mit szeretnék, főleg ha ő férfi, s másképp működik mint én, és én is ahogy ő. A kommunikáció sok félreértést,  kombinálást megelőz, gyakorlatilag mindenre orvosság, talán egy párkapcsolat , házasság 3.legfontosabb tényezője. Ott ahol már nem kommunikál egymással két ember, ott már személyes kapcsolat sincs..

Végül, ami még rombol, az  a türelmetlenség, és megbocsátás hiánya. A türelmetlenség azért, mert nem tisztelem a másik érési folyamatát, elvárom ,(ugye megint ez  a szó, ami szintén rombol)-hogy mindent azonnal értsen meg, s csináljon mindent úgy ahogy nekem jó. Ilyenkor arra kell gondolni, hogy velem mennyire voltak türelmesek, amikor én nem értettem valamit, és aki szeretett engem igazán, milyen nagy türelemmel volt felém?- És kivárta, míg beérnek a folyamatok bennem? Ami nekem jól esett, az a másik embernek is jól esik. Ha nekem türelem kellett, neki is az kell.

Ha pedig nincs megbocsájtás egy kapcsolatban, ami szintén negatív erő, akkor, az azt jelenti, hogy nem léptem tovább a rossz dolgain, hanem újra és újra felemlegetem a hibáit, az helyett, hogy tiszta lapot adnék neki. A meg nem bocsátás csak a mocsár legmélyére viszi a kapcsolatot, gyakorlatilag megbocsátás nélkül nincs is továbblépés. Ha nem bocsátok meg, akkor azt jelenti, hogy a gőgömet, a sértettségemet, a haragomat jobban szeretem, mint a másikat. A megbocsátás a szeretet szintjén működik, így, ha szeretem a másikat, akkor része kell, hogy legyen ez is.

Ezek az elemek viszik mindkét embert a megcsalás felé. Mert úgy gondolom, a megcsalás az már csak egy végső pontja , "tünete" egy elromlott kapcsolatnak. Pedig ezek a romboló erők ott lesznek majd az új kapcsolatban is, aztán a legújabban és így tovább... Ezekkel a tényezőkkel, ha szembe néznénk , akkor nem lenne szükség ügyvédre, cirkuszra válási papírokra... Sok házasság működhetne még ma is, bár igaz, ha már a másik nem akar küzdeni, akkor pech, megtörténik a válás, szakítás. Hisz a házassághoz, egy párkapcsolat létrejöttéhez is két ember kell, s ahhoz is hogy az tönkremenjen.

Ha megtudnánk önmagunkkal küzdeni, ami az egónkat illeti, s mindig a szeretetben maradnánk, akkor már nem kellene irigykedve néznünk az idősebb generáció sikerére, hanem azt a sikert mi is elérhetnénk azzal a kitartással, és megelégedettséggel, ami bennük volt, illet van.

A párkapcsolat romboló elemei 1.rész

Mostanában ez a téma is foglalkoztat mégpedig azért, mert most már,hogy nekem is van párom, jobban be tudok tekinteni az élet talán legmeghatározóbb ,nehéz, de ugyanakkor gyönyörű kapcsolati formájába, a párkapcsolatra. Sosem hittem azt, hogy egyszer engem is megtalál ,s engem is elönt az öröme, ugyanakkor  megtapasztalhatom a nehézségeit is. Mert mondjuk ki, nem könnyű egy másik emberrel össze csiszolódni, pláne ha az ellenkező nemű, s totál nem úgy működik, mint én nőként...

Én nagyon szeretem a társamat, hálás vagyok érte. Boldog vagyok vele, de nem fogok köntörfalazni, minket is utolértek azok a kapcsolati problémák , amik szerintem a legtöbb párt érint, csak sokan nem ismerik fel a problémákat, vagy nem akarják észrevenni, megküzdeni velük, hanem struccpolitikát fojtatva megalkusznak, vagy szétválnak. Igen , én úgy gondolom, hogy ezeket a tényezőket nem akarják megharcolni a párok, házastársak, egyszerűbb eldobni a másikat, feladni, kilépni, aztán kavarni  egy újabbal, aztán az sem tetszik ezért, meg azért, aztán a végletekig keresik a Tokéletest, meg az igazit, ami szerintem a média és a romantikus filmek csöpögős nagy hazugsága, és irreális felfogása. Hogy létezne már az igazi ? S a tökéletes? Miért bárki is az a világon, hogy a másikban a tökéletes embert keresse maga mellé?

Én nagyon hálás vagyok, hogy ezek a problémák még a házasságkötésem előtt jönnek ki, legalább majd ezeket nem kell már megküzdeni, lesz elég más megküzdeni valónk majd a párommal. Én úgy gondolom, hogy sose szabad feladni, főleg azon a ponton, amikor már a rózsaszín köd elmúlik, hiszen valahol ez természetes folyamat, ahogy többetektől hallottam már....

Nézzük mik azok a kapcsolati romboló erők, melyekkel sok párnak meg kellene küzdeni, vagy akik bátrak, meg is teszik...

Az első  ilyen romboló elem a megfelelési kényszer:

Mi is a baj ezzel? Ahogy korábban írtam egy másik blogbejegyzésben, a megfelelési kényszer , az a fajta görcsösség, hogy teljesítenem kell, a legjobbat kell adnom, nem hibázhatok, ez kihat a a környezetre, közelebbre menve , a társunka. Hiszen azáltal, hogy nem tudom elfogadni a törékenységemet, hibáimat, merev vagyok, s tökéletességre törekszem, -nehezebben tudom elfogadni így a társam hibáit is, s elvárom tőle, hogy a legjobbat nyújtsa, bármilyen helyzetről is van szó. A megfelelési kényszer nem csak engem tesz frusztrálttá, hanem a páromat is, hogy nem tud nekem megfelelni, eleve ez az érzés is frusztrálja, hogy neki is meg kell felelnie..Erre a problémára az orvosság az elfogadás, egészséges önkép, önbizalom,. Elfogadása önmagamnak, és ha ez sikerül, a társamat is képes leszek elfogadni. Tudatosítani kell, hogy  egy szeretetkapcsolatban nem kell megfelelni, ahogy a társam mondta egyik este, "csak add önmagad":). Az a társ, aki belehajszol minket a megfelelési kényszerbe, az ő maga is küzd némi önértékelési problémával, mert nemcsak minket, de önmagát sem tudja elfogadni.



A második romboló elem az elvárások sorozata tud lenni:

A lakótársam egyszer azt mondta, hogy az elvárás az nem a másikról szól, hanem énrólam. Mennyire igaza van, hiszen ha belegondolok, azt várom folyton a másiktól, hogy mindent úgy tegyen, ami nekem jó, s nem ám úgy ami mindenkinek jó. Tehát már nem a kompromisszumról szól a történet....
A terapeutám is azt mondta, hogy a kapcsolatok nem az elvárások szintjén működnek. A gondolatot nem fejezte be, hiszen egyértelmű , hogy minek mentén kell, hogy működjenek a kapcsolatok: A szeretet mentén...
Az elvárás igazából azt jelenti, hogy magamból indulok ki, és elvárom, hogy a társam is úgy működjön, ahogy én. Ez még baráti kapcsolatban is nehéz, azonos nemű emberek között, de pláne egy másik nemű emberrel, aki a társam.Meg kellett értenem, hogy nem szabad olyasmit elvárnom a páromtól, ami bennem csak Nőként van meg, s őneki se szabad olyasmit várnia tőlem, hogy úgy cselekedjek, érezzek, s gondoljak, ahogy ő Férfiként. Hiszen nagyon sok eltérés van a nő-férfi működésben. A férfiak a probléma megoldóbbak, a racionalitás a fő erősségük, nekünk Nőknek az előrelátás, és az érzelmek, ezáltal a probléma megoldásunk is inkább érzelem központú, ami persze nem minden esetben jó, ilyenkor lehet pár praktikát el lesni férfi társainktól. Nagyon sok konfliktus kellett ahhoz hogy ezt megértsem, s talán már kevesebb lesz a koccanás, miután tudom, hogy egy adott helyzetben mire számíthatok ,és mire nem a társamtól.El kell fogadnom a különbözőségeket, ha nem fogadom el, akkor ahogy a testvérem mondta, nem lesz társam, és a mostanit el fogom veszíteni. Megéri ezt a macska -egér játékot játszani, csak azért mert a másik nem találja ki épp, hogy mit szeretnék? Mert én nőként szavak nélkül is tudom mire van szükség? Nem éri meg ez a játszmázás, s erre a problémára is a megoldás az elfogadás....

Ezt a bejegyzésemet most itt ezzel a gondolattal zárom le, hogy ne legyen túl hosszú. 
Egy reggel ez fogalmazódott meg a bennem, amit egyszer már megosztottam a közösségi oldalon is:

"
A másik ember sohasem te. Ő a másik. Tehát nem ugyanaz mint Te. Attól hogy neked nem fáj, neki igen. Ha téged zavar őt nem biztos. Ha téged nem zavar valami, attól őt lehet hogy igen. Te lehet hogy könnyebben ugrasz át árkokat, de neki lehet hogy több idő kell, több elesés , miután sikerül átugornia. Ami neked könnyű, az neki lehet hogy nehéz. Ami neked nehéz az neki könnyű. Ami neked természetes, neki nem. Ami benned erősség, az benne gyengeség. Ami benned gyengeség, az neki erősség. Nincs két egyforma ember. Főleg ha két különböző nemű emberről van szó. Ezért nem szabad soha magunkból kiindulni, hanem megértőnek lenni, és segíteni a másik lépéseit. .....Ez a titka minden kapcsolat egyensúlyának.."

Női szerepeink a folyamatosan alakuló világban

Egy héttel ezelőtt, egy  hosszú pörgős hét után megyek haza az albérletembe. Látom mennyi munka  és feladat vár rám. Közben tudom hamarosan a párom is jön hozzám . Előtte össze kéne takarítani, még az Aldi is vár, s pihenni is jól esne, meg egy régi barátomra is időt szánni, miközben beígértem azt a péntek délutánt neki is. Teljes káosz a fejemben, hogy mi élvezzen priorítást most abban a helyzetben.

El fog a sírás, kb a melyik ujjamat harapjam le érzés fog el.Aztán jön is megoldás. Egy pörgős héten vagyok túl, legyalogoltam a sok ügyintézés miatt fél országnyi km-et. Na jó az túlzás, de sokat. Végig gondolom magamban, hogy kötelező nekem robotnak lenni? Kell-e ezt csinálnom? Vagy nekem is jár a vendégeim érkezéséig egy kis relax, hogy ne kimosott állapotban fogadjam őket. Végül a megoldás az lett, hogy annyi takarítást csináltam meg, amennyi belefért, hogy tudjak én is pihenni. Bizony nem volt könnyű megtennem ezt a lépést, hiszen korábban mindent egy nap akartam elintézni... Én ezt nagy dolognak tartottam magamtól, hogy megengedőbb voltam magammal szemben, s kicsit pihentebben tudtam fogadni a vendégeimet.
De elgondolkoztam, hogy mindig lehet ezt csinálni? Hogy megengedő vagyok magammal szemben? És ha lesz gyermekem mi lesz? Ezek a gondolatok inspiráltak most, hogy ezt a bejegyzést megírjam.

Női szerepek. Mennyi helyen kell megfelelnünk a jelen társadalomban. A munkahelyen, a baráti kapcsolatokban, feleségként, anyaként. S ezt a nap 24 órájában. Elgondolkoztam, hogyan fog ez a sok minden egy napba belesűrűsödni. ? Nekem nagyon nagy élethelyzet változást hozott az idei év. Sok új feladat, kihívás vár rám, sokszor érzem, hogy még kevesebb időm van mint eddig.
Át fut rajtam egy gondolat, hogy jó volt -e ez, hogy kiharcoltuk annak idején az egyenjogúságunkat, és most már mi is tanulhatunk és dolgozhatunk? Vagy jobb lenne csak otthon maradni a gyermekeinkkel, férjünkkel, de akkor nekünk ezek a szükségletek, mint az önmegvalósítás, tanulás, stb. betöltetlen maradna.

Ahogy körbe vesznek ismerősök, s hallgatom a beszámolóikat, bizony most nehezebb egy nőnek, hogy munka mellett a második műszak, konkrétan a háztartás mellett betudják tölteni a férjeik, s a gyermekeik szükségleteit. Kevesebb idő jut meghittebb beszélgetésekre, játékokra, belsőséges együttlétekre a gyermekeikkel, férjeikkel. Ha ebből a szempontból nézzük a dolgokat, akkor bizony nem biztos hogy ez jó, ami most van. Hogy az édesanyák frusztráltak, hogy nem tudnak annyi időt eltölteni a gyermekeikkel, mint amit szeretnének.
De az sem lenne jó, ha mi nők el lennénk nyomva, s mint azok a jogok, mint ami a férfitársainknak meg van, nekünk ne legyen. Hiszen milyen jó, hogy néhány munkahelyen inkább nők vannak mint férfiak, pl. orvosok közül, örülök hogy vannak nők is, hiszen egy nőt csak egy nő ért meg, vagy pl. hogy az óvodában, iskolában nők is oktatnak, hiszen egy nő az aki érzékelik mire van szüksége egy gyermeknek, még ha az nem is a saját gyermeke.
Én semmifajta állást nem foglalnék ez ügyben, hogy minek hogy kellene lennie most, de az tény, hogy ennyifajta szerepnek nagyon nehéz megfelelni.
De kérdés hogy mindenhol meg kel-e felelni? Én most pont ebben a tanulási időszakban vagyok, hogy NEM KELL MEGFELELNI. A munkahelyen igen , bele kell adni apait-anyait, vagy a tanulásban. De a családban nem. Mert a családnak egy védő pajzsnak, mentsvárnak kell lennie, ahol lehet hibázni, kicsit a nap végén leengedni, s olyasfajta kompromisszumokat kötni önmagammal és a családommal, amiben én sem, s ők sem őrülnek bele, de nem is szenvednek hiányt.
Be kellett látnom, hogy nőként bizony már most meg kell tanulnom megengedőbbnek, lazábbnak lenni, tudnom kell segítséget kérni, (mert bizony nekem ez sem megy még)és átértékelni mindent. Itt gondolok arra, hogy mi a fontosabb, hogy idegbetegen fáradtan máris essek neki a házimunkának, vagy kicsit leülök, meghitten beszélgetek a társammal, később majd a gyermekemmel, s utána közösen a társammal rendet rakni?  Meg kell tanulnom, hogy mi a fontosabb az életben? Mert mosatlan edények mindig lesznek, de a pillanatok elrepülnek. S én nem akarom, hogy ha lesz egyszer gyermekem, az úgy nőjjön fel, hogy anya sose beszélgetett vele, sosem hallgatta meg, stb.

Nem kell megfelelni egy nőnek. Ez valami beteg ideológia, hogy a nő főz mos, takarít stb... Persze ezzel nem azt mondom hogy ezek ne legyenek meg, de ne felejtsük el, hogy Isten egyenrangúnak, társnak teremtett meg a férfiak számára, s nem rabszolgának.S fontos szerintem hogy a férfi társaink is így szemléjenek minket, legyenek ők is segítő társaink, ne csak mi számukra,de  nem úgy ahogy a napokban láttam,- amikor a villamosról leszálltam, hogy a kedves férfi ment a párja előtt, s a hölgy cipelte a nehéz szatyrokat...-Ha minél több férfi látna minket egyenrangúnak,  akkor megtalálnánk mi is a helyünket a világban, s nem lennénk frusztráltak a szerepeinkben. Én örülök, hogy a társamban olyanra leltem, aki mellett társ vagyok, s nem csak egy "Nő"...

Hölgytársaim! Sose  felejtsük el mire lettünk rendeltetve, így biztosan nem leszünk frusztráltak egyik szerepünkben sem...

Megfelelni vagy szabadon élni?

Nagyon fontosnak érzem , hogy ezzel a témával foglalkozzak, mert nagyon sok ember szenved ettől a kényszerérzéstől, pusztítja magát az embert, és kapcsolatokat.

Az én személyes életemben jelenleg a párkapcsolatomban akar rombolni. Ez a lelki görcsösség egészség szempontjából is rombol. Tegnap amikor újra átvettem a vérvételi eredményem, s megláttam, elgondolkoztam, hogy  a 4 hónap alatt hogy sikerült ilyen írónikusan rossz leletet összehozni?
A 4 hónap alatt 3 szorosára emelkedtek a pajzsmirigy ellenes antitestjeim...Mikor akarom komolyan venni azt, hogy az életet nem szabad komolyan venni?? Hogyan szabadulhatnék meg az állandó nyomás alól? Döntés kérdése, vagy terápiás munka eredménye lesz?
Egyáltalán miért is alakul ez ki? Honnan fakad ez az érzés? Miért vagyunk olyan sokan görcsösek, s nem élvezzük az életet? Én csodálom a társamat, hogy a sok nehézségek között, melyek között én is ott vagyok az életében, mint nehéz ember, mégis tud optimistán élni, s bele röhögnie a  világba!
Sokat tanulhatunk a férfiaktól, még ha úgy is tűnnek sokszor, hogy lelki életben nem fényeskednek valami jól. Irigylem is bennük azt a fajta szabadságot, s racionalitást, ami bennünk nőkben kevésbé van meg.

Visszatérve a megfeleléshez, görcsösséghez, vajon mitől alakul ki? S miért baj ez?

Egy felnőtt ember viselkedését mindig a gyermekkora határozza meg, s ezt nem azért írom, mert folyton a múltban akarok áskálódni, de azt gondolom, ha ránézünk egy gyermekre, hogy milyen szabad tud lenni, akkor feltételezhetjük, hogy nem egy idegbeteg gyermekként jövünk a földre, hanem örömmel érkezünk, s ezt az örömet ha nem szeretettel viszonyulnak hozzánk, lassacskán elveszítjük. 
Megkapta már-e valaki azokat a kijelentéseket kisgyerekként mint pl."hogy lehetsz ilyen buta, ezt se tudod? semmire nem viszed, ha így tanulsz? Ha 1 -est mersz hozni, kitekerem a nyakad, stb...Ha egy gyermek folyton ezeket hallja , azt fogja érezni, hogy ő semmire nem jó, s hibázni se merjen mert akkor abból csúnya retorziók lesznek. Az első tükör egy gyermek életében a szülei, s nyilván ő ezeket elhiszi. Már kisiskoláskorban görcsösen akar majd teljesíteni, s felnőttként meg még annyira. Meg kell tanítani a gyermeket arra, hogy igenis hibázhat, hogy ő akkor is szerethető, ha hibázik, s hogy ő képes arra, hogy a hibákat helyrehozza. Sose szégyenítsük meg őt ezekkel a mondatokkal, mert akkor azt fogja érezni, hogy neki jól kell teljesítenie, hogy ő szeretve legyen. Én ezt érzem, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha megállom a helyem minden szerepemben, vagy ha mindig van főtt kaja az asztalon, vagy ha csinos vagyok. stb... 

Itt nemcsak a szocializációban látom a problémát , hanem a világ , a kortársak állandóan változó értékrendszere, elvárásai miatt. Ismerősek ezek a mondatok? "Milyen lúzer vagy ha nincs kocsid, vagy saját házad, stb.. "Már kamaszként olykor cseszegetnek minket, hogy jaj még nem szexeltél senkivel, akkor te biztosan beteg vagy, jaj még nem próbáltad ki a cigit, akkor te túl jó kislány vagy stb, rosszul tanulsz hülye vagy, ha jól tanulsz akkor puncsos vagy. 

Én is sokféle hatást megkaptam az életemben, s görcsösen is vettem a középiskolát, majd a főiskolát is. Állandó önbizalomhiánnyal küzdöttem akkor, s küzdök is.Sokszor megijeszt egy új élethelyzet, vagy feladat, s nem úgy tudok gondolni ezekre, mint ahogy azt kellene, nehezen tudom elhinni, hogy bármire képes vagyok, s azt is, hogy nekem nem kell megfelelnem. Nem szerettek a kortársaim, nem pozitív megerősítés volt az életem társa,  s nem alakultak úgy a dolgok, hogy én azt érezzem, hogy szabad vagyok. Hogy hibázhatok, hogy elbukhatok. 

Mert ez az érzés bizony ezzel a másik érzéssel is jár. Hogy nem hibázhatok, hogy jól kell mindent csinálnom. Nekem furcsa s szokatlan, hogy a társam a kezdetektől fogva elfogadott. Pedig nem voltam topmodell alkat, s mentálisan sem tartottam ott ahol most. Furcsáltam, hogy az első naptól fogva önmagamat adhattam megjátszások nélkül, miközben az életemben nem az elfogadás volt a fő jellemző. Hiába nem kell neki megfelelnem, mégis ott van közöttünk ez a démon, s szívja ki a kapcsolatunk esszenciáját. 

Hogy miért is? 

Mert az az ember, aki meg akar felelni mindenkinek, s görcsös, s nem mer hibázni, én megfigyeltem magamon, hogy másoknak sem enged hibázni. Elvárom hogy ugyanolyan minőségben tegyen meg dolgokat, mint én. S mivel ő is más háttérből jött, egyszerűen nem érti, hogy ő miért nem hibázhat, s miért kell megfelelnie. Tehát ez a görcsösség magával rántja a környeztet is, konkrétan nekem a társamat. Így tud kiveszni lassan az öröm a kapcsolatból, nem tud már örömteli lenni egy kapcsolat, mert folyton ott van ez az érzés, hogy jaj meg kell neki felelnem , jaj gyors meg kell főznöm neki, mert mi lesz, s különben is ő miért nem úgy csinálta meg azt meg ezt, ahogy én, aztán jön a veszekedés, öri hari...stb.. Állj! Stoppot kell mondanom ebből az ördögi körből, mert még gyermekem sincs, de úgy élem az életem sokszor mint egy idegroncs. Isten örömre teremtette az embert. S nem arra hogy idegbeteg legyen. Nekem figyelmeztetésként a nővérem szavai voltak a végső mentőöv. Hogy ha nem fogadom el a társamat, elveszítem, s hogy ne legyek befeszülve. 

Nem fog egyik napról a másikra menni, hogy ne legyek görcsös, de lépésről lépésre menni fog ez, tudom. Hinnem kell abban, hogy most bármennyi új dolog vesz  körül, meg fogok birkózni velük. El kell felejtenem azt, hogy meg kell felelnem a különböző elvárásoknak, szerepeknek. A világ elvárásai torzak, s köze nincs sokszor  a valósághoz, erkölcsiséghez. A szeretteidnek pedig jó esetben nem kell megfelelned, mert azért a szeretteid, mert úgy szeretnek ahogy vagy. Ha kövér vagy, akkor úgy, ha épp hisztis vagy akkor úgy, ha vidám vagy , vagy épp szomorú akkor úgy. De ha van is energiavámpír a családban, azzal meg nem kell foglalkozni. 

Külön szeretnék majd foglalkozni egy másik bejegyzésben majd arról, hogy nőként kell -e ebben a rohanó világban megfelelnünk,mennyire fontosak, hogy nőként milyen döntéseket hozunk meg, valamint hogy egy párkapcsolatot még mi tudja megölni a megfelelési kényszeren kívül

Hosszú út lesz, de mindennapos döntések által biztosan fogom majd érezni azt a szabadságot, s örömöt, amivel gyermekként megszülettem, s most meg kell keresnem, hogy hol hagytam el...Elmentem keresni. Jó utat mindenkinek, aki szintén hasonló cipőben van, mint én...

Hashimotoval az életem

                                                  

Már régóta a szívemben volt, hogy megírjam  ezt a bejegyzést is, de okosnak tartottam, hogy minden eredményt, s vizsgálatot megvárok, hogy megerősítsék  az orvosaim azt, ami csak korábban gyanú tárgya volt.

Akkor kezdjük is az elején..... 2014 novemberében diagnosztizálták az inzulinrezisztenciám, és az azzal járó nőgyógyászati problémákat is. 2015 elején el is kezdtem a diétámat, fél év alatt lefogytam 16-kg-t.

2016 decembere

Abban az évben tartottam is a súlyomat. A következő évben már kevésbé. Sok fájdalom s veszteség jött a 2016-os évben, s visszacsúsztam a régi életmódomba. Töménytelen mennyiségű csokik, chipsek, s rendszertelen étkezések. Ezekkel próbáltam csitítani a lelkemben lévő hiányérzeteket.Egyre fáradékonyabb is lettem, s depressziósabb.

De idén újra erőt vettem magamon, s elkezdtem újra diétázni.Közben voltam vérvételeken is, amik megmutatták az előző évem kihágásait, sokkal rosszabbak lettek az értékeim, mint amire számítottam. Hiába kezdtem el újra diétázni, de  a fáradékonyság, állandó depresszió megmaradt.

Már jó egy éve önkénteskedem egy nappali ellátóban, ahol hajléktalanoknak segít az ellátó minden téren. Egy alkalommal, amikor én is bent voltam, egy ellátott , -akiről,mint kiderült később, apolónő volt- félrehívott, s megkérdezte, hogy beteg vagyok-e? Ránéztem értetlen szemekkel, s amikről tudtam betegségeimről, azt elmondtam neki. Azt mondta, hogy nézessem meg a pajzsmirigyemet is, mert szerinte azzal is gond van. Ez a hölgy elültette a bogarat a fülemben. Elkezdtem jobban odafigyelni magamra, és a panaszaimra. Korábban  csatlakoztam a közösségi oldalon egy olyan csoportban, ahol szinten inzulin rezisztenciával küzdenek sors társaim. Ott is olvastam, s gyanús lett, hogy a legtöbb tagnak a pajzsmirigyével is gondok voltak.

Egyre jobban szenvedtem a depresszióval, fáradékonysággal, s észre vettem, hogy hiába iszom napi 2,5 liter folyadékot, nagyon száraz a bőröm, s hullik  a hajam. Nem volt mese, felkerestem egy kedves orvos ismerősömet, aki javasolta a vérvételt, és a pajzsmirigy ultrahang vizsgálatot is.

Április 7.óta tudom biztosan, hogy kezdődő Hasimoto thyreoditysem van, azaz immun eredetű krónikus pajzsmirigy gyulladásom. Ennek a betegségnek a lényege, hogy az immunrendszer valamilyen oknál fogva hibásan működik, s idegen "anyagként" tekint a pajzsmirigy sejtjeire, s ezáltal elpusztítja azokat. A betegség shubbokban zajlik, ezért innentől fogva 3 havonta látogatója leszek a vérvételi helynek, ahol a pajzsmirigy hormonokat ellenőrizni tudják. Ugyanis alul működő szakaszban ezeket pótolni kell. Hiszen ezek a hormonok nagyon sok mindenre kihatnak, pl. az anyagcserére, hőszabályozásra, szívmúködésre, idegrendszerre.

Amiért nagyon megakartam írni ezt a blogbejegyzést elsősorban az, hogy kifejezzem a hálámat. Isten felé, amiért azon az egyszerű szegény hölgyön keresztül megtudtam ezt az igen összetett problémát. Isten bárkit felhasznál a jóra, hiszen számára mindenki fontos, s egyformán értékes.

A másik ok, ami inspirált a bejegyzés megírása, hogy megírjam mi változott bennem azóta, amióta tudom, újabb hátitáskát kaptam, amivel az életem hegyét kell megmásznom...

Elismerem amikor megtudtam a vér vizsgálaton, hogy mi a helyzet, két napig nem tudtam mit kezdeni az információval, s magam alatt voltam.

Végül próbáltam a legtöbbet kihozni belőle. Arra gondoltam először is, hogy ha nem fogadom el ezt a helyzetet, annál rosszabb. Másrészt meg, hogy mások is küzdnek ezzel, mit kiderült a csoportból is, mégis sikerült nekik is elérni a normál testsúlyt, és minőségi életet élni. Harmadrészt pedig arra gondoltam, hogy addig míg az ember nem beteg, addig összeeszik mindenfélét, nem tiszteli magát, nem mozog, punnyad , s igazából nincsenek céljai...
Megpróbáltam úgy fogadni ezt a problémát(direkt nevezem így), amit meg kell oldani, s ami segít abban, hogy tudatosabban éljek. Még ha orvosi értelemben ez betegség is, igyekszem ezt feladatnak tekinteni, ezáltal megelőzve az önsajnálatot, és a betegségtudat erősödését.

Elkezdtem utána olvasni, keresgélni az interneten, hogy minél több információhoz jussak, ami az étrendet s a tüneteket illeti. De arra jutottam, hogy nem ásom bele magam mégjobban, mert minden autoimmun folyamat, s szervezet más, kinek az kinek más étrend vált be. Valakinél kijön egy -egy tünet,valakinél nem. A jódozott sót, és jód tartalmú ételeket kerülnöm kell,  s szelént szedek a C, s D3 vitaminom mellé, s  orvosom javaslatára maradok egy diétánál, ami szerintem a legfontosabb,- a cukor mentes táplálkozás, és a magas GI (glikémiás indexű) ételek kerülése.

Társam lett ez a probléma is, amely sem barát, sem ellenség... Egy feladat, egy kihívás, amit meg kell oldanom. Hiszem, hogy minden autoimmun betegség lelki eredetű. Valahol a stresszel az állandó aggódással egy szinten mi "gyártjuk" ezt magunknak. Sajnos nekem sem volt könnyű az eddigi élet utam, s ennek árnyékában bújhatott meg ez a probléma. De nem az számít már, hogy mitől van, hanem az, hogy mit kezdek vele.

Lendületet adott, s segít másképp gondolkozni, s élni. S el is indult szerintem valami jó dolog a lelkemben is, testemben is. Újra a mozgásé, a tudatos étkezéseké, s a boldogságé a főszerep.S ezekről a fényképek tudnak a legjobban  árulkodni.......

2017.április

Azt kapsz amit adsz:)

Egy újabb tanulságos történettel szeretnélek meglepni....

Szintén a napokban történt, hogy metróval utaztam .. Sok elintézni valóm volt aznap délután, a kedvem ebből kifolyóan nem volt túl rózsás. 

Nem szeretek metrózni, nem csak a szardíniás doboz helyzet miatt, hanem mert látom újra és újra társadalmunk legnagyobb fertőző betegségét, a közönyt, s az okos telók nyomkodását.
Én csak zenét hallgatok ilyenkor, de fontos nekem, hogy figyeljek, főleg ha egy kismama száll be  a metróba, vagy egy idős ember. Engem így neveltek, adjam át a helyet idősnek, kismamának. S ez így van rendjén. Nekem is jól fog esni biztosan, ha átadják majd a helyet.. Már ha addigra nem lesz annyira elterjedt ez a társadalmi fertőző vírusbetegség, azaz a közöny.....

Szóval mindenféle fényezés nélkül , nem szeretek belebújni a telómba, nincs is internetem, s nem is akarok... Észrevettem a metrón, ahogy utaztam, ahogy egy kamaszlány sírt. Láttam, hogy próbálja  a könnyeit elrejteni, de nem tudta. Végig gondoltam, milyen fájdalom érhette őt. Talán csalódás, szakítás, vagy otthon nincsenek rendbe a dolgok.... 
Aznap én se voltam ahogy írtam mosolygós kedvemben, de gondoltam, miért ne próbálhatnám meg most ennek a lánynak a kedvéért? Hiszen a mosoly egy csoda, erőt ad, nekem is sokszor jól esik, ha csak rám mosolynak... Már is erővel tölt el...Szóval kerestem vele a szemkontaktust. S rá mosolyogtam. De nem gúnyosan, hanem úgy hogy értse a mosolyom üzenetét... Zavarba jött, de visszamosolygott. Így én is kaptam valamit: Sikert:)

Végül nagyon szerettem volna, hogy mielőtt kiszállunk a metróból, valami útravaló kis morzsát adjak neki, mondjuk olyan biztató szavak félét.
Életem során sokszor tapasztaltam, hogy milyen ereje van  a szavaknak... Ahogy a múltkori mozgássérült eseténél is írtam, a szó tud ölni, rombolni a lélekben, de tud építeni is, s szárnyakat adni.
Végül azt mondtam neki, fel a fejjel, bármi is a fájdalmának az oka.

Aznap nem jól sültek el a dolgok. Konfliktusom volt, de elég csúnya. S ez miatt én is sírtam, egy padon, ahol senki sem lát, s ahol egy lélek se jár... Azt mondtam Istennek, most milyen jó lenne, ha engem is biztatna most valaki, ahogy én tettem, hiszen azt éreztem megszakad a szívem. Ekkor odajött egy hajléktalan hölgy, s  kérdezte , hogy sírtam? -Szabadkoztam, hogy áááááá, semmiség.
Végül megkaptam, amit én is szerettem volna, azt mondta, fel a fejjel!

Azt hiszem nem kell túlragozni a történet üzenetét.S nem azért osztottam meg, hogy holnaptól glóriát rajzoljanak a fejem fölé, hanem hogy lásd meg, hogy, ahogy bánsz másokkal, azt kapod vissza, ha nem is rögtön, de évek múltán biztos!
Nem kell megváltanod a világot, ahhoz, hogy csodát vigyél végbe. A szeretet kis dolgokból tevődik össze, s nő naggyá..... 
S ha nem lenne ez a társadalmi közöny, talán nem lenne ennyi kamasz öngyilkosság, ennyi veszteség, bűnözés, és még sorolhatnám a devianciák listáját.
Sajnos annyira közönyösek vagyunk , hogy nem vesszük észre embertársunkat ha épp szemben velünk sír a metrón, vagy ha  épp egy kismama leülne a neki kijelölt elsőbbségi helyre, de épp egy kockafej a helyén ül, s nyomogatja az okos kütyüt.

Téged mennyire fertőzött meg korunk nagy vírusbetegsége? 

S még valami, sokan rossz helyen keresik Istent, s a boldogságot.... Nos a történet is sugalmazza, hogy Isten az apró dolgokba rejti el magát, csak az a kérdés, hogy észrevesszük-e? 

Mert értékes vagy!

Mert ÉRTÉKES vagy!!!!!!


A napokban történt, hogy utaztam a metrón, s láttam egy szegény, mozgás sérült fiatalembert. Nagyon megsajnáltam, s elgondolkoztam, hogy mennyire hálás lehetek, hogy nekem nem kell kacsázva járnom, mint neki a születéséből adódóan...
  Az jutott eszembe, hogy mennyire nehéz lehet így járnia, s hogy biztosan sok ember "megbámulja". Ezért egy biztató mosolyt adtam neki. 
Nem azt a mosolyt, amit az emberek adnak neki közönyből...Végül egy nem várt dolog történt. Mellém ült, s elmesélte az életét, amiből kiderült, hogy magányos, s és hogy biztosan butának gondolom őt. Megkérdeztem tőle, hogy miért gondolja ezt magáról, hogy ő buta? Mondtam neki, hogy attól, hogy valaki nem tud járni, vagy furcsán jár, attól még lehet okos ember. De ha szellemileg lenne a fogyatékossága, ő akkor is ÉRTÉKES. Sokan bántották őt, s ez miatt kialakult benne egy torz önkép. Mondtam neki, hogy ne a környezete legyen a tükör, mert az emberek nagy része sajnos nem tud mit kezdeni azokkal akik valamilyen fogyatékosságban élnek. Sose emberektől várja az elismerést. Mondtam neki, hogy az vagy, aminek gondolod magad. 

Ha vesztesnek gondolod magad, akkor vesztesként fogsz élni. De ha azt gondolod magadról, hogy Isten egyedi értékes győztes teremtménye vagy, akkor győztes is vagy. Tudom milyen nehéz ezt elsajátítani, igazából ez nekem is egy feladat....

Mennyire tudunk rombolni, azzal, ha a másiknak folyton csak kritikákat adunk... Értéktelennek butának fogja magát gondolni, mint ez a mozgássérült fiatalember is. A szavakkal ölni lehet.. Nemcsak önértékelést, hanem szó szerint is. sokszor ezért vannak öngyilkossági kísérletek is... 

Nagyon nagy felelősségünk az, hogy a másik ember életét építjük, vagy romboljuk a szavainkkal. Én is sok hibát követtem el, s ezentúl jobban odafigyelek a szavaimra, hogy azok ne tegyenek kárt senkiben.Végül a két diplomával rendelkező fiatal ember is megosztotta az életfilozófiáját. Azért emeltem ki, hogy két diplomás, mert ne gondoljuk azt, hogy ha valaki fizikailag sérült, akkor az buta. A buta az, aki megítéli a másik embert.Az élet filozófiája ez volt: Merj nagyokat álmodni, s mindig legyenek céljaid. Mennyire igaza volt.
Így volt ez szép, adtam, s kaptam.