Végre itt. Azt hiszem mostanában nem volt sok erőm, és időm se,
hogy leüljek írni.
Tartoztam már Nektek, ennek a témának a
befejezésével, de őszintén szólva, ez a probléma az elmúlt hetekben is ott volt
az életemben, a napjaimban.
Nehéz erről írni, de ez nekem is jó, ha
szembenézek vele, mint minden mással.
Az első részben igyekeztem bemutatni a
jelenséget, főleg saját példámon, hiszen úgy érzem, ez így hiteles.
Most szeretném, bemutatni az okait, és
hogy hogyan lehet ezzel együtt élni a
mindennapokban. Mert lehetséges!
A személyiségzavaroknak, e típusának, na
meg a többinek is, általában a rosszul sikerült szocializáció, vagy nagyon mély
traumák, genetikai tényezők (családban volt pszichés, mentális beteg) állnak a
hátterében. Kialakulhat akkor is, ha a kora gyermekkorban a gyermeknek nem
volt biztosítva valamilyen oknál fogva a biztonságos kötődés.. (pl.
anya halála, vagy komoly betegsége).
Idézve az államvizsga tételem egy
mondatát: "ilyenkor a személyiség fejlődése egyes fázisokban elakadhat,
megrekedhet, ebből vezethetők le a különböző személyiség zavarok."
Nos, hogy személyes is legyen ez a blog bejegyzésem,
nálam már kapásból 2 okot fel lehet sorolni, még pedig a kisgyermekkoromban
megtörtént édesanyám halálát. Ott már jelentősen megtört a bizalom bennem,
hiszen egy gyermek- a szakember szerint az édesanyja távozását- elhagyásnak éli
meg. Ott már sérült a kötődés, és ez egészen most a jelenig elkísér ez az
érzés. Ezáltal már van egy seb bennem, egy űr, ami segít abban, hogy
megnehezítse a mostani kapcsolataimat. Nem tudok biztonságosan kötődni
emberekhez, a barátaimat sokszor pórázon tartottam, hogy el ne hagyjanak engem.
Most is van úgy, hogy pórázon tartom a hozzám közel állókat, csak nem annyira
már, mint pl. főiskolás koromban.
A másik oka a nálam a rossz szocializáció.
Hm... Mit is jelent ez? Nehéz kimondani, még leírni is, de én egy
mentálisan sérült emberek közé kerültem, mint "új családba" az
örökbefogadásomkor 3évesen.
És a mostoha apám legvégsőbb árulása, amit
gyerekként 6 évig átéltem, hozzá segített abban, hogy ez a személyiség zavar
megnehezítse mindennapjaimat. Hiszen azáltal, hogy bántott, megrekedt a pszichológiai szempontból a személyiségem
fejlődése. Ezért van az, hogy felnőtt kapcsolataimban sok nehézség van,
mint.pl. Egy konfliktuskezelés, az akarat és önmagam érvényesítése felnőtt
módon, (van, úgy hogy üvöltözök, ha én akarok valamit, máskor meg nem merem
mondani, amit szeretnék, hanem elvárom, hogy a másik kitalálja), Nehézséget
jelent a kapcsolataimban sokszor felnőttként viselkedni, várom a gondoskodást,
a szeretetet, hogy mindenki számomra pótapuka, vagy anyuka legyen, mert nem
volt biztonságos kötődésem később sem.
Az hogy, erről a "családi
pótlékokról" hogy mondtam le, hogy fogadtam el, azt majd egy másik
bejegyzésben szeretném leírni.
Szóval nekem a személyes életemben ez a
két ok, hogy ez a zavar nálam fennáll.
Ahogy az első részben is említettem,sokáig nem tudtam, hogy mi bajom van,
miért is járok terápiára, s most hogy már tudom, sokkal jobban el tudom fogadni
önmagamat ezzel a másik oldalammal, s mivel ez nem betegség, hiszem, hogy lehet
kezelni.
Hogy hogyan?
A szakember mindig azt mondta nekem, bármi
bekapcsol ilyenkor bennem, inkább beszéljek róla, hogy a szélsőséges megnyilvánulásoknak
a méregfoga időben ki legyen húzva, s ne okozzak a környezetemben lévőknek,
vagy egy adott személynek fájdalmat, rossz érzést, stb.
Mostanában viszont nekem sokat segít, ha
írok, s közben elsírom magam. S számomra ez a blogolás is egy gyógyszer a
Borderline-nal szemben.
Mert szembenézek a problémákkal, s nem
futok el előlük. Szembenézek a fájdalmakkal, múltbeli dolgokkal.
S ez sokkal hatékonyabb, mint egy
antidepresszáns, vagy antipszchiotikum,- elhatároztam, hogy megélem a
fájdalmakat, nem támogatom a gyógyszeripart, nem akarom, hogy éveken át
mérgezzem magam ezekkel a bogyókkal, csak hogy elmeneküljek a múlttal
szemben.
S ha még a terápia, a blogolás mellé még
jön egy Istenfélő, hitbeli élet, akkor egészen minőségi életet lehet élni
szerintem, hiszen 100 % úgy sem lesz senki sosem, mert ettől vagyunk, / s vagyok
én magam is Ember.