Ebben a blogbejegyzésemben szeretném megosztani veletek, hogy honnan is jött az ihlet, hogy ezt a mesét megírjam, és hogy mi a mondanivalója.
Emlékszem már kisebb koromban is egy különös érzékenységgel rendelkeztem, s ez az érzékenységem a fenyőfák iránt is megmutatkozott, amikor a sajátunkat le kellett bontani, s tudtam , hogy mi vár rá. A kiszáradás, és a szemétdomb. Ahogy a társaira is. Én 2014 decemberében állítottam először karácsony fát az albérletemben. Előtte évben átutaztam a karácsonyt, nem láttam értelmét annak, hogy nekem is legyen fám. De mivel én a karácsonnyal mindig is hadilábon voltam, gondoltam szembenézek ezzel az ünnepel úgy, hogy én is diszítek karácsony fát. De hogy az én fácskám ne haljon meg egy konténer mellett, vagy egy szemétdombon, így arra gondoltam, hogy cserepeset veszek. Egy közeli barátom segített ebben, részt vett a diszítésben is. S bár így is eljött az idő, hogy elköszönjek tőle Vízkereszt után,de tudtam, nem maradhat a szobámban, neki a természetes élőhely kell, el kell engednem az én kis fenyőmet, hogy megmaradjon, s növekedni tudjon.
Így épp egy hete, január 11-én lett elültetve a fenyő, s az én kis Örökzöldemből egyszer nagy fenyő lesz. S emlékeztetni fog az első olyan karácsonyomra, amikor is végre megnyitottam a szívemet az ünnep felé, s az otthoniakkal is békesség volt.
Hogy mire tanít ez a mese? Amikor ezt a fenyőt el kellett engednem belegondoltam, hogy valahogy így kell tenni a kapcsolataimmal. Nagyon hajlamos vagyok a túlzott ragaszkodáshoz, s arra, hogy pórázon tartsam az adott kapcsolatomat, csak azért, hogy nekem jó legyen. Nagyon sokszor voltam ilyen módon önző, de megértettem, hogy mit jelent elengedni, póráz nélkül tartani a kapcsolataimat, s igyekszem a közeljövőben így tenni. S biztos vagyok benne, hogy szülők tömtelege követi el ezt a hibát, amikor majom szeretettel kontroll alatt és pórázon akarják tartani már már igencsak felnőtt gyermeküket. S abban is biztos vagyok, hogy a párkapcsolatok is ezért a probléma miatt mennek tönkre, mert azt gondolják az emberek, hogy ha valaki a párom, vagy a házastársam, akkor birtokolhatom őt, teljes felügyeletet gyakorolhatok felette, beszámoltathatom, mikor, hol, mit csinált... Azt gondolom, hogy ez az elengedés, és szabadság adás minden kapcsolatra érvényes kell, hogy legyen. Mindenkinek kell egy kis nyugalom, csend, magány, egy kis levegő, hogy rendezni tudja a dolgait önmagával, nem egészséges folyton egymás szájában lenni, ezt már én is látom, s bizony ezt a környezetemben is tapasztalom hogy ez nagyon nem akaródzik menni. Azt gondolják sokan , hogy akkor szeretem a másikat, ha sülve főve együtt vagyunk.
Ha emlékeztek a mesére, Fenyves ezért halt meg. Mert a kisfiú túlzottan ragaszkodott ahhoz , hogy a saját kényelme és igénye szerint maradhasson a szobában. Ugye hogy meg tudjuk így ölni a kapcsolatainkat , ha csak a mi igényeinket vagyunk hajlandóak meglátni?
A mese még arra tanít, hogy mennyire nem vagyunk elkötelezettek a mai világban. Ó ez a kapcsolat már nem használ nekem semmit, már betöltötte a funkcióját, már véget ért a "karácsony", s kíméletlenül kidobjuk a konténer mellé a kapcsolatunkat, ahogy a gazdag ember tette, az helyett hogy a másik félt megértve változtassunk, küzdjünk. S ez megint nemcsak a párkapcsolatra értem, hanem minden kapcsolatra.
A fenyők jellemvonásai is arra tanítanak, hogy bár lehet a mi vágyunk is az, hogy mi legyünk a legszebbek, mint Fenyi, vagy hogy leversenyezzük a másikat, mint ahogy Fenyves vágya is ez volt, de ezek nem örök értékű vágyak. Bármit felépít az ember maga körül, s bármennyire büszke valaki a hatalmára, szépségére, vagy arra amit elért az életében ,olyan törékenyek vagyunk, s kicsik, hogy a nálunk hatalmasabb természeti erők, még maga a hatalmas Isten is, ha úgy látja, mindent le tud rombolni... Örökzöld története arra tanít, hogy a tiszta érdekek, a szeretettel teli lélek, s élet az, ami előre visz, s halálunk után is örökre fennmaradnak, s elnyerjük azt a jutalmat, amit Örökzöld is. S erre a bölcsességre nem csak Örökzöld példája tanít, hanem az a szegény család is. Hogy bármennyire is nehéznek tűnik a sorsod, a boldogságot nem a külső dolgok adják meg, hanem a nagy szeretet, ami összetart minket egymással, s Istennel.
Ezekkel a gondolataimmal köszönök el a következő blogbejegyzésig.
Jó olvasást s elmélkedést kívánok Neked/Nektek:)
Tudom, már rég elmúlt Vízkereszt, talán már ti is túl vagytok a karácsonyfa lebontásán. De szeretnék nektek egy mesét megosztani, amit én írtam.A mese végén majd elárulom a titkot, hogy honnan jött az ihlet, s mi a tanulság.
Íme a mese!
Egyszer volt 3 fenyőfa. Együtt éltek egy erdőben, de nem voltak mégsem "egykorúak". A hatalmas fenyőt Fenyinek hívták, aki mindig büszke volt tűleveleire, és hatalmas termetére. A nagy mellett egy középső méretű fenyő élt, őt Isten Fenyvesnek nevezte el, akinek csak egy vágya volt, jó nagyra nőni, még Fenyinél is magasabbra. Ő is csak önmagára gondolt. S végül volt egy kis fenyő, Örökzöld néven, aki jó kedéllyel, jó lélekkel rendelkezett kis termete ellenére.De a másik két fenyő sosem foglakozott vele. Annál jobban kedvelte őt Isten, hisz tudjátok, Dávid királynál sem a külsőt nézte, mikor királlyá koronázták őt, hanem a lelket.
Egyszer egy napon a 3 fenyő útjai külön váltak. Ugyanis karácsony közeledett. Arra járt egy igen gazdag ember szent este előtt, s természetesen a nagy fenyőt vitte el, örült is ennek Fenyi, hisz azt gondolta, hogy ő a legszebb a világon, s szépségét mindenki örökre csodálni fogja, s ő csak egy gyönyörű nagy palotában lehet karácsonyfa.
Pár óra elteltével egy kisfiú jött az apukájával, akik szintén nem a kis fenyőt vitték el, hanem Fenyvest. Fenyves is reménykedett , méghozzá abban, hogy az új otthonában jó nagyra nőhet, s ebben az új családja fogja majd támogatni. Remélte, ha megnő, akkor talán még Fenyit túl nővi egyszer,s hatalmas mérete felejthetetlen marad az emberek és a fenyőtársai előtt.
A kis fenyő fenyőtársai nélkül maradt az erdőben. Nem panaszkodott, annak ellenére hogy nem vitte el őt senki. Nem volt szomorú. Egyszerűen minden magány és rossz ellenére hálás maradt, s örült Teremtője közelségének. Isten megígérte neki, hogy kedvessége miatt, amit az erdő lakói felé tett, meg fogja jutalmazni, ha el jön az ideje.
Még aznap egy nagyon szegény ember is arra tévedt. Mivel szegény volt, a kis házikójában nem fért volna el egy nagy fenyő, de nagyon szerette volna kislányát meglepni egy karácsonyfával, ha már ajándékot nem kaphat a gyermeke a szűkölködés miatt. Meglátta a kis fenyőt, s Örökzöldből is szép karácsonyfa lett.
S hogy mi lett a fenyőfák sorsa?
Fenyit már a új év előtt kíméletlenül kidobták a hideg hóba, egy ócska konténer mellé. Nem tudta mire vélni a dolgot. Azt hitte hogy szépsége örökre megmarad, de gazdája érzéketlen ember lévén a jaunár 6-át sem várta meg, kíméletlenül kidobta Fenyit a meleg szobából, Fenyi végül kiszáradt, s álmai ,vágyai vele együtt haltak meg.
Fenyvest nem dobták a hóra ilyen hamar. Sőt a kisfiú sokáig könyörgött az apjának, hogy még Vízkeresztkor se bontsák le, hisz nagyon jól mutat az ő szobájában, s szeretné élvezni még Fenyves illatát, ami kellemes élményt nyújtott midenkinek. Teltek a napok , s már nem törődtek vele úgy, ahogy szenteste, de a kisfiú még mindig nem engedte lebontani Fenyvest. Végül Fenyves egyre jobban elvesztette tűleveleit, már nem volt jó neki a meleg szoba , vágyott újra az erdőben lenni, ahol Isten gondoskodott róla. Honvágya volt. De végül kiszáradt ő is, sok tűlevelet vesztett el,amelyek a padlón szétszóródva feküdtek, jelezve Fenyves halálát. Csak ekkor bontották le őt, mert már a kisfiú édesanyját zavarta, hogy nem győzi feltakarítani Fenyves leveleit.
Örökzöldet nagyon megszerette a család. Főleg a kislány. De mivel a gyermek szüleihez hasonlóan jó lelkű volt, hamar belátta, hogy Örökzöld, hogy tovább élhessen, ki kell őt ültetni, hisz apja az erdőből így is cserépbe átültetve hozta el. Így bár fájt a szíve a kislánynak, hogy Örökzöld nem lehet a szobájában, de a kis fenyő érdekeit nézve tiszta szívvel elengedte. Mivel apja látta kislánya szomorúságát, Örökzöldet kertjükben ültette el. S a mai napig ott van. Mindennap meglátogatja őt a kislány, amikor az iskolából hazaér, végül Örökzöldből hatalmas nagy fenyő lett. Ez lett Isten jutalma , mivel mindig szerény volt, kedves a madarakhoz, őzikékhez, és a többi állathoz.S Örökzöld örökké él, hisz a tiszta lelkűeknek ezt ígérte mindig is Isten.
A történet hátterét, tanulságát a második részben írom meg!
Addig is minden jót, jó olvasást:)
Kicsit megkésve írom ezt a blogbejegyzést. Sajnos karácsony előtt nagyon lebetegedtem, most pár napja érzem azt, hogy talán meggyógyultam végre.Bevallom őszintén eleinte nagyon ideges voltam azért, hogy nem élvezhetem a karácsonyi sütögetést, a mézeskalács és a fenyő illatát, a szilveszteri mókát, és kacagást, úgy mint mások, hanem csak küszködök a betegséggel, világomat se tudva nyomom még január 1-én is bágyadtan az ágyat.
De aztán szépen lassacskán túllépve az ön sajnálaton belegondoltam, hogy milyen szép is volt a karácsonyom a családommal. Lehet hogy teljes fizikai jólétben nem élvezhettem az ünnepek varázsát, de lelkileg végre igen. A sok küzdelem, lelki gyógyulás és fájdalom árán le tudtam ülni békével a szívemben velük elfogyasztani az ünnepi vacsorát, tudtam értékelni azt, ami van, örültem nekik teljes szívemből, még ha sokszor okoztunk is egymásnak fájdalmat, és számtalanszor nem értettük egymást az elmúlt két évtizedben. Örömmel emlékszem még a mai nap is vissza, ahogy nevelő apumnak ízlett a tiramisu sütim, s hogy egyáltalán meg tudtam győzni, hogy kóstolja meg. Mert ő aztán semmilyen sajtos sütit nem szeret, s aki tudja hogy ez a sütemény miből készül, az érteni fogja ezt. Örültem a mosolyoknak, a nevetésüknek, s azt hiszem ez az egészség mellett a második legfontosabb , amit az ember kívánhat, s megkaphat. Úgy hívják ezt, hogy béke.
Pedig nem mindig volt ez így, sajnos. Sok fájdalmakat okoztunk egymásnak, s olyan sebeket, amik erre a szent ünnepekre is rányomták a bélyeget. Egyszerűen nem tudtunk együtt ünnepelni.
De végre talán ez nem így van. Volt egy nagyszerű kívánságom az idei évre.Elmondtam ezt anyunak, amitől az ő drága könnyei, melyek érző lelkéből fakadtak, kigördültek. Hogy mi volt az a kívánság? Ezt az olvasóm fantáziájára bízom.
Karácsonykor eszembe jutottak a 2013 decemberében fellelt vér szerinti családom is. Krisztusi mentalitással küldtem nekik üdvözletet, de csak a remény maradt számomra, hogy ha Isten is úgy akarja, ott is megtörténik a kiengesztelődés részükről. Többet én nem tudok tenni. Csak bízni, várni, hinni.
A tavalyi év küzdelmes volt számomra. 2014-s évem elutasítással kezdődött pont az említett családom által, majd nem sokkal később megleltem a vér szerinti testvéremet is. A legnagyobb élmény tőle az volt,amikor megünnepelhettem vele az első születésnapomat, s én is vele az ő ünnepeit. De aztán mindkettőnknél előjöttek a múlt szörnyei, s árnyai, egy kis időre ketté vált a közösnek látszó utunk.
Igen küzdelmes volt az az év. Hisz rá kellett jönnöm, hogy a kapcsolataimat rendszereznem kell, nem mindenki lehet a barátom, nem mindenkivel lehet mély kapcsolatot kialakítani , s nem mindenkiben lehet egyformán bízni. Isten megtanított a tavalyi helyzetekben elengedni, mikor a saját családomat, és a vér szerinti testvéremet kellett képzeletben szélnek eresztenem. Megtanított arra ez a sok szituáció, hogy az elengedés hasznos, oka van, még ha fájdalmas is.
A tavalyi évben sikerült nagyobb önbizalomra szert tennem, és a nevelő családommal egyre békésebb kapcsolatot kialakítani. Rengeteg fájdalomtól, feszültségtől szabadultam meg, a vér szerinti családom megtalálásával közelebb kerültem önmagamhoz, és édesanyámhoz. Tavalyi évemben megtapasztalhattam meddig vannak a korlátaim, s hogy milyen kitartásra, erőre vagyok képes, ha másokon segíteni kell. Megtanultam jobban kifejezni az érzéseimet, fájdalmaimat, ezáltal is közelebbi barátaimmal elkerülve sok sok konfliktust. S talán el kezdődött annak az iszonyat haragnak a feloldása Isten és a terapeuta segítségével, ami a lelkemet és a kapcsolataimat éveken át mérgezte. Nagy talpraesettségre, és bátorságra tettem szert, de hogy még milyen helyzetekben, azt csak azok tudják, kik közelről ismernek.
Új évkor nem tettem fogadalmat, sosem szoktam betartani, talán szeretném elkerülni a kudarcélményt.
De szeretnék még jobb lenni az idén, ez minden évben számomra egy cél. Eldöntöttem, hogy az idén a fizikumomat is rendbe rakom, mert ráadásul most indokolt is. Megfogadtam, hogy nem hagyom magam megalázni, még jobban védeni fogom önmagam. Nagy változtatásokat viszek be mint a saját életembe, mint a kapcsolataimba. S ami a legfontosabb, most már igyekszem a jelenben élni, örülni azoknak, kik szeretnek, s velük élvezni minden pillanatot, s nem rohanni olyan szekerek, azaz kapcsolatok , emberek után, akik sosem vesznek fel.
Szeretném, ha lelkileg, mint fizikailag még egészségesebb lennék,s még boldogabb. Kedves olvasómnak is ezt kívánom.
Ezzel a saját kis gondolatommal köszönök most el a következő blogbejegyzésig:
Nem akarom várni, hogy boldog legyek, nem mondom azt, hogy majd boldog leszek. Én most vagyok boldog, örülök minden percnek, élek a jelennek, örülök nektek, neked, s kik még szeretnek,mert egyszer majd nem lesztek, nem lesznek, vagy nem leszek, s akkor már késő lesz, hogy boldog legyek.
