Egy hónap alatt nagyon sokat tanultam a szeretetről. Ahogy említettem az előző bejegyzésemben, részben tudatos volt az én elvonulásom, ami az írást illeti, mert amik dolgok feljöttek bennem a terápián, időre volt szükségem, hogy átgondoljam őket, mielőtt megosztom veletek.
Folytatva az első részt, el sem képzeltem, hogy mennyi, de mennyi
tényező, rossz mechanizmus, berögződés rombolta a kapcsolataimat, amik nagy
részük a múltamból erednek.
S ahogy azt is említettem, úgy gondolom ezek nagyon
összekapcsolódnak egymással, mint vonat kocsik. Húzzák egymást..... Tehát ha
egy - kettőt sikerül is kiiktatni a kapcsolatból, akkor is újra s újra
visszatérnek, s tovább rombolnak.
Ilyen további romboló elem volt a kapcsolataimban a kontroll-azaz a pórázon tartás. Mit
jelent ez?
Azt, hogy eddig minden kapcsolatomban elvártam azt, hogy mindenről
tudjak mindent, s akivel közeli kapcsolatban voltam, pórázon tartottam. Folyton
a szájában akartam lenni. Mindent tudni akartam. Hogy van, mit csinál, kivel,
miért hol beszélt, stb. Ez jellemezte a főiskolás kapcsolataimat, s a
mostaniakat is. Szörnyű, de ilyen voltam. Biztos ez is a múltból eredeztethető.
Hogy az ős kötelék anyámmal megszűnt a halála miatt, s rosszul kezdtem
kapcsolódni később az embertársaimhoz.
Ez az abnormális "kovalens kötés", és pórázon tartás a
középiskolában érte el a csúcsát, amikor egy tanárnőmet nagyon megkedveltem, és
a suli falain kívül barátság alakult ki, s nála volt kifejezetten látható, hogy
nagyon nincs valami rendben a kapcsolódási módommal. De korábban általános
suliban is rögeszmésen kapcsolódtam a tanáraimhoz, egyértelmű, azt az őskötődést
kerestem. Viszont magam alatt vágtam a fát tudat alatt, mert a kortársaimmal
akkor, s később a középiskola és a fősuli alatt sem igazán tudtam egészséges
baráti kapcsolatokat kiépíteni. Fősulis időszakomban kaptam a jó Istentől sok
elmondott ima után az igaz barátaimat, de utólag így látva a teljes képet
magamról, valóban betegesen kapcsolódtam hozzájuk.
Mindig a "felnőtteknél", tanároknál kerestem azt a
"tartozásérzést". S aki belesétált ebbe a tudat alatti játszmámba, az
is áldozatul esett - ez a miatt a pórázon tartós mechanizmus, és más egyéb
romboló elem miatt.
Szerencsére felismerésre került ez a típus is, s a felszámolása is
megkezdődött. Hiszen már akik közel állnak hozzám személyek- lazább vagyok
velük. Elmerem engedni őket, s el kezdtem szabadságot adni nekik... Nem ijedek
meg attól, ha nem mindennap találkozom az általam szeretett személyekkel, s nem
faggatom őket. Remélem sikerül is ezen az úton maradni....
További ilyen romboló elem volt az elégedetlenség is. Az elégedetlenség úgy nézett ki nálam, hogy mindenben
kivetni valót találtam. Nem tudtam örülni egy-egy gesztusnak, ajándéknak, mert
mindennek úgy kellett lennie, ahogy én szerettem volna. Rólam kellett,
hogy minden szóljon. Minden az általam elképzelt tökéletesség szerint
kellett lennie. De ez az elem újra és újra konfliktusokat szült. A barátaimban
frusztrációt okoztam ezzel a módszerrel. "Semmi nem elég!- Miért nem vagy
tekintettel rám?- Annyi mindent adtam Neked, miért nem értékeled? " S még
sok hasonló mondat volt még amit megkaptam a barátaimtól, vagy egy-egy adott
személytől. Mert elégedetlen voltam, hálátlan. Pesszimista voltam. Romboltam,
mérgeztem ezzel a mechanizmussal, s sokszor hoztam magamat kínos helyzetekbe,
és taszítottam magam magányba. A héten a terapeutámtól megkérdeztem- miért nem
elég nekem az elég? Megkérdeztem a szakembert, mert már tényleg el kezdett
engem is zavarni ez a dolog. A válasza ez volt: - Mert Enikőt elnyomták. Hogy
hogyan? Ki kerültem a saját családomból, mert senki nem vállalt, s ugyan az a
törés okozta ezt a sebet is bennem. Olyan nagy hiányt, űrt hagytak bennem, hogy
az egész világ kell nekem, sőt még az sem lenne elég nekem, hogy azt a hatalmas
foltot, ami a lelkemben még most is ott van, - betöltse bárki is. S az elnyomás
folytatódott nevelő apám tette és következményei miatt. ( NAGY TRAUMÁIM miatt).
Az ő tette zárkózottá tett, s ez miatt nem kedveltek az akkori kortársaim.
Cikiztek, visszaéltek a bizalmammal sokszor, s én voltam a puncsos, mert jól
tanultam. Elnyomtak. Később közép suliban is. Igen, az elnyomásból, a
mellőzöttségből ered az elégedetlenség. Terápiám után nagy sírások után jöttem
rá, hogy mit csinálok valójában, s hogy miért alkalmazom tudatosan, vagy tudat alatt
ezt a romboló módszert. Isten és egy közeli barátomnak elmondtam ezt.
Kimondtam, szembenéztem azzal, amivel sosem: hogy irányítok, s ha valami nem
úgy sül el, ahogy terveztem, akkor elégedetlen leszek. Azért, hogy többet ne
kelljen elnyomva éreznem magam. Így akartam megvédeni magam. De ez a
mechanizmus csak halálba vitte a kapcsolataimat, s amik megmaradtak, az csak az
elkötelezettség miatt maradt meg.
Úgy érzem azzal a hétfői sírással lettem igazán önmagam, s bátor.
S talán így téptem ki a szívemből ezt az elemet, s a helyét talán fokozatosan a
hála tudja felváltani.
Rombolta a kapcsolataimat a rossz motiváció is, amikor is néha azért tettem egy- egy
barátommal jót, hogy megmutassam, milyen "aranyos " is tudok lenni,
de ugyan akkor meg nem voltam önzetlen, mert elvártam, hogy viszonozza a jót.
Ezt is azért csinálhattam, hogy nehogy kimaradjak a jóból, nehogy hiányt
szenvedjek a jóban. A szeretet számomra üzlet volt. Néha egy-egy hajléktalannal
is csak azért tettem jót, hogy utána elmondhassam, hogy milyen jó kislánya
vagyok Istennek. Csak hogy Jézus ezért kapott frászt a farizeusoktól, mert kívülről
jónak mutatták magukat, miközben belül a lelkükben rossz volt a motivációjuk,
nem tartották be a szeretet törvényeit. Még ha fájt is, de hálás vagyok, hogy a
június 23-ai hétfői napon a terápiám után, ezt is őszintén beismerhettem egy
barátom, és Isten előtt. Az hogy rossz volt a motivációm, ez a negatív
önértékelésemből, az elnyomottság érzésből eredt, hiszen mindenképp bizonygatni
akartam ezzel a mechanizmussal, hogy jó is tudok lenni, mert azt hittem,
mindenki rossznak lát, pedig lehet, csak én éreztem így a múltam miatt. De nincsen
szükség rá, ahogy a többi kompenzáló módra sem, amelyeket összeszedtem.
Mert aki igazán szeret, annak úgy vagyok jó, ahogy. Levethetem
magamról ezeket a "rongyokat", elég a csupasz valóm, a lelkem, annak,
aki elfogadott engem.
S az hogy szeret valaki, az nem természetes- ahogy eddig gondoltam, s éreztem.
Korábban természetes volt az nekem, hogy valaki kitette értem a lelkét is,
ahogy az is, hogy mellettem van, még akkor is, amikor az indulataimmal, a
romboló mechanizmusaimmal, beszédemmel képen nyomtam őt. Nem, ez nem természetes.
Hanem kegyelem, és ajándék. Míg nem szálltam le a magas lóról, és minden rólam
szólt, addig természetes volt nekem minden. Mert hát nekem hiányaim vannak, s
hát az természetes, hogy bepótolják nekem azt, hiszen jogom van arra, hogy én
is kapjak, én is boldog legyek.... Nekem is jogom lett volna arra, hogy boldog
gyerekkorom legyen... "De jogokba a túlélők kapaszkodnak". (Viskó c.
regény)- . De aztán a terapeutám szembesített vele újra és újra, hogy akik
mellettem vannak nem kötelességük, mert a hiányaimért nem ők a felelősek, azok
betöltései nem az ő feladatuk.
S ebben is sikerült a héten összetörnöm. S elkezdett a szívem a
hálától, az Úr rengeteg ajándékaitól dobogni, mert az a pár ember, akik
mellettem vannak régóta, ajándékok. Ajándékok, s nem ez nem természetes.
Hiszem, ahogy ezekkel a romboló elemekkel el kezdtem
leszámolni, végre képessé válok arra, hogy igazán szeressek, s be is
tudjam igazán fogadni azt. S a jég szív felolvad, hús szív lesz, mely sokaknak
fog örömet, boldogságot hozni. S az út végén Ővele fogok találkozni. ámen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése