Még mindig a szeretetről (A kapcsolatok újabb mérgező elemei 1.rész)

Nagyon örülök, hogy újra visszatérhettem az íráshoz egy hónap szünet után. Bevallom, ez az "elvonulás" részben tudatos volt, másrészt elfoglalt voltam.

Kemény hónapon vagyok túl, ( természetesen lelki értelemben), de hiszem a javamra vált. 

Nehéz volt a terápiám, de ugyanakkor sok mindent megértettem. Elég nehéz összefoglalni mi történt az elmúlt 1 hónapban, de  úgy döntöttem továbbra is a SZERETET témánál fogok maradni.

Igen, szeretném még mindig folytatni ezt a témát, s ha kell még néhány bejegyzésemben foglakozni vele, mert ez a legfontosabb az életben, s olyan sok kapcsolat megy tönkre azzal,  ha nem tudjuk a romboló erőit felfedezni, és kigyomlálni. Több száz könyvet írtak róla, de gondoltam saját megtapasztalásaimmal megadom a végső díszítést a tortán...

Ahogy említettem, vannak romboló mechanizmusai a szeretetnek, a szeretet kapcsolatoknak. Nekem az elmúlt 1 hónap szinte arról szólt, hogy újabb romboló erőket, mechanizmusokat sikerült felfedezni, amik megbújtak ott bent, valahol a lelkemben, s a szakember, és a jó Isten segített ezeket kiásni a szívem talajából. Ezek a momentumok összekapcsolódnak egymással, mint az előző bejegyzéseimben lévők is.

Az újabb ilyen momentum mely éveken át rombolta a szeretet kapcsolataimat a negatív önértékelés. 

 Hm. Mit is jelent ez, s hogy befolyásolja a kapcsolataimat?Nem kell, hogy higgy Istenben (bár szerintem nagyon jó, ha ott van az életedben-később elmondom miért), de azt tudod, hogy mi a fő parancs az életben: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Tehát fontos, hogy önmagammal békében, harmóniában legyek, hogy másokkal is így tudjak lenni. Ez a parancsolat Jézustól hangzott el, s akár hiszel benne, akár nem, de nagyon is érvényes a mai kor emberének. Hogy hogyan befolyásolta az önmagammal való kapcsolat a baráti kapcsolataimat? 

Úgy, hogy a negatív önértékelésem miatt nem tudtam szabad és laza lenni. Nagyon tudtak, s most is tudnak befolyásolni  mások visszajelzései, reakciói, véleményei. Ezek határozták meg még a hangulatomat is. Épp a héten történt, pont terápiám előtt,  hogy csinosan öltöztem, mindent megtettem, hogy elegáns nőként mutatkozzak aznap, s iszonyat kiborított, hogy egy  hozzám közel álló jó barátom nem dicsért meg, hogy szép nő vagyok. Csak a szoknyámat dicsérte meg, hogy milyen cuki virágok vannak rajta. - Mosolygok rajta most már én is, s amint ezt a szakembernek elmondtam, nevetett ő is, s akkor értettem meg mit csináltam.

Érthető? Mástól tettem függővé az én értékelésemet, és az aznapi hangulatomat is. S régebben is így volt. Ha valami pozítívat nem kaptam, vagy negatív kritikát olvastak a fejemre, akkor én már a világ leggázabb emberének tartottam magam. A terapeutám intett arra, s a szívemben lévő Isten hangja is, hogy az önértékelésemet belül a szívemben fogom megtalálni,  Isten szemszögéből kell meglátni önmagamat, s ha ez sikerül, akkor nem fog kiborítani egy-egy vélemény, vagy az, ha nem ismernek el. Nyílván, ahogy már eddig tettem, a gyökerekben keresem a negatív önértékelés problematikáját is. Kisgyermekként a szülők, és a tanárok a tükör a gyermek számára. Ha a gyerek folyton azt hallja otthon, hogy buta vagy édes fiam, akkor annak a gyereknek az önbizalmát sikeresen elszúrta a kedves szülő.  És ha az iskolában a tanár is szelektál diák és diák között, akkor ezzel ő is nagy hibát követ el. Én nagyon hálás vagyok néhány tanáromnak, akik valóban pozitívan viszonyultak hozzám, de sajnos akadtak olyanok, akik nem segítettek engem, sőt tettek azért, hogy az önértékelésem lerombolódjon. Sajnos a közvetlen környezetemben, a családomban is kevés pozitív megerősítést kaptam, de erről nem szeretnék mélyebben bele menni. 

Azért fontos, hogy értékeljem magam, mert akkor semmi nem fog kilendíteni, mint ahogy most a példán keresztül is felvázoltam, s persze ez nem azt jelenti, hogy holnaptól narcisztikus önimádó leszek, hanem arról van szó, hogy tisztában vagyok az értékeimmel, és a hibáimmal, s türelmes vagyok önmagamhoz, ahogy a terapeutám és a Teremtőm is az. 

Egyszer Pál Feri atyától egy videón hallottam ezt a jó mondást: Azzal, hogy már megfogantunk, már szeretve és elfogadva vagyunk.  Azzal hogy élsz, az Isten szeretete! Főleg nekem amilyen körülményes volt a fogantatásom, tényleg Isten nagyon szeretett azzal, hogy akart engem, s hogy vagyok.

A másik, amit hallottam Pál Feritől, ami nagyon tetszett ez:" Te sem vagy rendben, Én sem vagyok rendben, s ez így van rendben." :)

Azért nagyon fontos, hogy értékeljük magunkat, mert ha ez nem történik meg, akkor magával hozza a következő momentumot a 

 Az elnyomottság érzést, és az én legyek az első c. történetet. Tudjátok, ha valaki nincs rendben magával, akkor mástól várja a fontosságát. S ez nálam is így van, de nekem ez a folyamat összetettebb. Én a nehéz gyermekkorom miatt, beleértve az első 3 évemet, valamint a bántalmazásokat, a lelkemre került az elnyomottság lánca. 17 hónaposan kikerültem a családi meleg fészekből, édesanyám halála miatt, s a nevelésemet, ha finoman akarok fogalmazni senki sem tudta vállalni. Később nevelő családba kerültem, ahol később olyan dolgot éltem át, ami miatt lassan 2 éve egy speciális alapítványhoz járok szakemberhez.

A bántalmazások, és az, hogy nem akar felnevelni senki a saját családodban, azt a bélyeget teszi a lelkedre, hogy te nem számítasz, mellőzve leszel, nem számít az érzésvilágod, a jogaid, a szükségleteid. S ez rányomta pecsétjét a kapcsolataimra, az iskolai éveimre, mondhatni mindenre. Csakhogy felsoroljak néhányat: Az iskolákban törtető voltam, szerettem szerepelni, szerettem azt, ha szerepelhettem, és középpontban voltam, s nehezen viseltem később, ha épp nem kaptam szerepet egy-egy fellépéskor, vagy amikor misére jártam, és a pap nem engem kért meg, hogy felolvassak. A szereplési vágyam miatt lehet, hogy a tanáraim imádtak, mert azt látták, milyen lelkes vagyok, de ez miatt a "lelkesedésem" miatt kevésbé kedveltek az osztálytársaim. Én az elnyomottság érzésemet a szereplésekben akartam megszűntetni, be akartam bizonyítani mindenkinek, hogy vagyok olyan jó és ügyes, mint más gyerek.

S amikor már kevésbé éreztem szükségét a szerepléseknek, kicseréltem egy másik elemmel a kompenzálásomat. Még pedig azzal, hogy minden kapcsolatomban én akartam lenni az első. Mit jelent ez? Féltékeny voltam, ha a legjobb barátnőmnek lett egy másik barátnője is a főiskolán, vagy ha épp bepasizott. Mert már akkor nem csak enyém volt a figyelem, hanem másé is. Volt egy kedves fiú barátom is, és nagyon nehezményeztem, hogy volt neki egy olyan barátja, akit régebb óta ismert, és több mindent megosztott vele magával kapcsolatosan, mint velem. Ez a probléma, hogy én akarok lenni az első, a mai napig is elkísért az életutamon, de szerencsére  június 23án a hétfői terápiámon végleg leszámoltam ezzel az érzéssel két fontos segítőmmel: a terapeutámmal, és Istennel.  Hangos zokogással kijött ez a 25 éve meglapuló érzés, ami mérgezett belül engem, s a kapcsolataimat. S nemrég egy barátom mondta, hogy elutazik jövő héten, s végre normálisan féltékenykedés nélkül tudtam azt mondani, hogy rendben. S ettől nem éreztem végre mellőzve magam. De azt gondolom, az lesz az igazi siker, ha fél év múlva is ezt fogom érezni. A terapeutám szerint ez az elsőbbségi érzés,(ami az elnyomottság érzésből származik) azért volt ott a lelkemben, mert egy törés keletkezett azzal, hogy édesanyám meghalt. Egy édesanya számára a gyermeke az első, s mindegy hogy hány gyereke van, s bármi adódik az életben, a gyermekei érdekeit teszi előtérbe. S hiába próbált a nevelőanyám lehetőségeihez mérten szeretni, azt a törést, amit egy anya halála okoz, azt senki és semmi nem tudja begyógyítani, Isten szeretete tudja elfedezni, de a heg megmarad. 

Az elnyomottság érzés, és a vele járó „elsőbbségi érzés” sok kárt okozott eddigi életemben, s ennek az érzésnek vannak következményei, mondhatni újabb romboló elemei.

Hogy mi? A második részben elárulom....