Nagyon fontosnak érzem , hogy ezzel a témával foglalkozzak, mert nagyon sok ember szenved ettől a kényszerérzéstől, pusztítja magát az embert, és kapcsolatokat.Az én személyes életemben jelenleg a párkapcsolatomban akar rombolni. Ez a lelki görcsösség egészség szempontjából is rombol. Tegnap amikor újra átvettem a vérvételi eredményem, s megláttam, elgondolkoztam, hogy a 4 hónap alatt hogy sikerült ilyen írónikusan rossz leletet összehozni?
A 4 hónap alatt 3 szorosára emelkedtek a pajzsmirigy ellenes antitestjeim...Mikor akarom komolyan venni azt, hogy az életet nem szabad komolyan venni?? Hogyan szabadulhatnék meg az állandó nyomás alól? Döntés kérdése, vagy terápiás munka eredménye lesz?
Egyáltalán miért is alakul ez ki? Honnan fakad ez az érzés? Miért vagyunk olyan sokan görcsösek, s nem élvezzük az életet? Én csodálom a társamat, hogy a sok nehézségek között, melyek között én is ott vagyok az életében, mint nehéz ember, mégis tud optimistán élni, s bele röhögnie a világba!
Sokat tanulhatunk a férfiaktól, még ha úgy is tűnnek sokszor, hogy lelki életben nem fényeskednek valami jól. Irigylem is bennük azt a fajta szabadságot, s racionalitást, ami bennünk nőkben kevésbé van meg.
Visszatérve a megfeleléshez, görcsösséghez, vajon mitől alakul ki? S miért baj ez?
Egy felnőtt ember viselkedését mindig a gyermekkora határozza meg, s ezt nem azért írom, mert folyton a múltban akarok áskálódni, de azt gondolom, ha ránézünk egy gyermekre, hogy milyen szabad tud lenni, akkor feltételezhetjük, hogy nem egy idegbeteg gyermekként jövünk a földre, hanem örömmel érkezünk, s ezt az örömet ha nem szeretettel viszonyulnak hozzánk, lassacskán elveszítjük.
Megkapta már-e valaki azokat a kijelentéseket kisgyerekként mint pl."hogy lehetsz ilyen buta, ezt se tudod? semmire nem viszed, ha így tanulsz? Ha 1 -est mersz hozni, kitekerem a nyakad, stb...Ha egy gyermek folyton ezeket hallja , azt fogja érezni, hogy ő semmire nem jó, s hibázni se merjen mert akkor abból csúnya retorziók lesznek. Az első tükör egy gyermek életében a szülei, s nyilván ő ezeket elhiszi. Már kisiskoláskorban görcsösen akar majd teljesíteni, s felnőttként meg még annyira. Meg kell tanítani a gyermeket arra, hogy igenis hibázhat, hogy ő akkor is szerethető, ha hibázik, s hogy ő képes arra, hogy a hibákat helyrehozza. Sose szégyenítsük meg őt ezekkel a mondatokkal, mert akkor azt fogja érezni, hogy neki jól kell teljesítenie, hogy ő szeretve legyen. Én ezt érzem, hogy csak akkor vagyok szerethető, ha megállom a helyem minden szerepemben, vagy ha mindig van főtt kaja az asztalon, vagy ha csinos vagyok. stb...
Itt nemcsak a szocializációban látom a problémát , hanem a világ , a kortársak állandóan változó értékrendszere, elvárásai miatt. Ismerősek ezek a mondatok? "Milyen lúzer vagy ha nincs kocsid, vagy saját házad, stb.. "Már kamaszként olykor cseszegetnek minket, hogy jaj még nem szexeltél senkivel, akkor te biztosan beteg vagy, jaj még nem próbáltad ki a cigit, akkor te túl jó kislány vagy stb, rosszul tanulsz hülye vagy, ha jól tanulsz akkor puncsos vagy.
Én is sokféle hatást megkaptam az életemben, s görcsösen is vettem a középiskolát, majd a főiskolát is. Állandó önbizalomhiánnyal küzdöttem akkor, s küzdök is.Sokszor megijeszt egy új élethelyzet, vagy feladat, s nem úgy tudok gondolni ezekre, mint ahogy azt kellene, nehezen tudom elhinni, hogy bármire képes vagyok, s azt is, hogy nekem nem kell megfelelnem. Nem szerettek a kortársaim, nem pozitív megerősítés volt az életem társa, s nem alakultak úgy a dolgok, hogy én azt érezzem, hogy szabad vagyok. Hogy hibázhatok, hogy elbukhatok.
Mert ez az érzés bizony ezzel a másik érzéssel is jár. Hogy nem hibázhatok, hogy jól kell mindent csinálnom. Nekem furcsa s szokatlan, hogy a társam a kezdetektől fogva elfogadott. Pedig nem voltam topmodell alkat, s mentálisan sem tartottam ott ahol most. Furcsáltam, hogy az első naptól fogva önmagamat adhattam megjátszások nélkül, miközben az életemben nem az elfogadás volt a fő jellemző. Hiába nem kell neki megfelelnem, mégis ott van közöttünk ez a démon, s szívja ki a kapcsolatunk esszenciáját.
Hogy miért is?
Mert az az ember, aki meg akar felelni mindenkinek, s görcsös, s nem mer hibázni, én megfigyeltem magamon, hogy másoknak sem enged hibázni. Elvárom hogy ugyanolyan minőségben tegyen meg dolgokat, mint én. S mivel ő is más háttérből jött, egyszerűen nem érti, hogy ő miért nem hibázhat, s miért kell megfelelnie. Tehát ez a görcsösség magával rántja a környeztet is, konkrétan nekem a társamat. Így tud kiveszni lassan az öröm a kapcsolatból, nem tud már örömteli lenni egy kapcsolat, mert folyton ott van ez az érzés, hogy jaj meg kell neki felelnem , jaj gyors meg kell főznöm neki, mert mi lesz, s különben is ő miért nem úgy csinálta meg azt meg ezt, ahogy én, aztán jön a veszekedés, öri hari...stb.. Állj! Stoppot kell mondanom ebből az ördögi körből, mert még gyermekem sincs, de úgy élem az életem sokszor mint egy idegroncs. Isten örömre teremtette az embert. S nem arra hogy idegbeteg legyen. Nekem figyelmeztetésként a nővérem szavai voltak a végső mentőöv. Hogy ha nem fogadom el a társamat, elveszítem, s hogy ne legyek befeszülve.
Nem fog egyik napról a másikra menni, hogy ne legyek görcsös, de lépésről lépésre menni fog ez, tudom. Hinnem kell abban, hogy most bármennyi új dolog vesz körül, meg fogok birkózni velük. El kell felejtenem azt, hogy meg kell felelnem a különböző elvárásoknak, szerepeknek. A világ elvárásai torzak, s köze nincs sokszor a valósághoz, erkölcsiséghez. A szeretteidnek pedig jó esetben nem kell megfelelned, mert azért a szeretteid, mert úgy szeretnek ahogy vagy. Ha kövér vagy, akkor úgy, ha épp hisztis vagy akkor úgy, ha vidám vagy , vagy épp szomorú akkor úgy. De ha van is energiavámpír a családban, azzal meg nem kell foglalkozni.
Külön szeretnék majd foglalkozni egy másik bejegyzésben majd arról, hogy nőként kell -e ebben a rohanó világban megfelelnünk,mennyire fontosak, hogy nőként milyen döntéseket hozunk meg, valamint hogy egy párkapcsolatot még mi tudja megölni a megfelelési kényszeren kívül
Hosszú út lesz, de mindennapos döntések által biztosan fogom majd érezni azt a szabadságot, s örömöt, amivel gyermekként megszülettem, s most meg kell keresnem, hogy hol hagytam el...Elmentem keresni. Jó utat mindenkinek, aki szintén hasonló cipőben van, mint én...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése