Egy héttel ezelőtt, egy hosszú pörgős hét után megyek haza az albérletembe. Látom mennyi munka és feladat vár rám. Közben tudom hamarosan a párom is jön hozzám . Előtte össze kéne takarítani, még az Aldi is vár, s pihenni is jól esne, meg egy régi barátomra is időt szánni, miközben beígértem azt a péntek délutánt neki is. Teljes káosz a fejemben, hogy mi élvezzen priorítást most abban a helyzetben.
El fog a sírás, kb a melyik ujjamat harapjam le érzés fog el.Aztán jön is megoldás. Egy pörgős héten vagyok túl, legyalogoltam a sok ügyintézés miatt fél országnyi km-et. Na jó az túlzás, de sokat. Végig gondolom magamban, hogy kötelező nekem robotnak lenni? Kell-e ezt csinálnom? Vagy nekem is jár a vendégeim érkezéséig egy kis relax, hogy ne kimosott állapotban fogadjam őket. Végül a megoldás az lett, hogy annyi takarítást csináltam meg, amennyi belefért, hogy tudjak én is pihenni. Bizony nem volt könnyű megtennem ezt a lépést, hiszen korábban mindent egy nap akartam elintézni... Én ezt nagy dolognak tartottam magamtól, hogy megengedőbb voltam magammal szemben, s kicsit pihentebben tudtam fogadni a vendégeimet.
De elgondolkoztam, hogy mindig lehet ezt csinálni? Hogy megengedő vagyok magammal szemben? És ha lesz gyermekem mi lesz? Ezek a gondolatok inspiráltak most, hogy ezt a bejegyzést megírjam.
Női szerepek. Mennyi helyen kell megfelelnünk a jelen társadalomban. A munkahelyen, a baráti kapcsolatokban, feleségként, anyaként. S ezt a nap 24 órájában. Elgondolkoztam, hogyan fog ez a sok minden egy napba belesűrűsödni. ? Nekem nagyon nagy élethelyzet változást hozott az idei év. Sok új feladat, kihívás vár rám, sokszor érzem, hogy még kevesebb időm van mint eddig.
Át fut rajtam egy gondolat, hogy jó volt -e ez, hogy kiharcoltuk annak idején az egyenjogúságunkat, és most már mi is tanulhatunk és dolgozhatunk? Vagy jobb lenne csak otthon maradni a gyermekeinkkel, férjünkkel, de akkor nekünk ezek a szükségletek, mint az önmegvalósítás, tanulás, stb. betöltetlen maradna.
Ahogy körbe vesznek ismerősök, s hallgatom a beszámolóikat, bizony most nehezebb egy nőnek, hogy munka mellett a második műszak, konkrétan a háztartás mellett betudják tölteni a férjeik, s a gyermekeik szükségleteit. Kevesebb idő jut meghittebb beszélgetésekre, játékokra, belsőséges együttlétekre a gyermekeikkel, férjeikkel. Ha ebből a szempontból nézzük a dolgokat, akkor bizony nem biztos hogy ez jó, ami most van. Hogy az édesanyák frusztráltak, hogy nem tudnak annyi időt eltölteni a gyermekeikkel, mint amit szeretnének.
De az sem lenne jó, ha mi nők el lennénk nyomva, s mint azok a jogok, mint ami a férfitársainknak meg van, nekünk ne legyen. Hiszen milyen jó, hogy néhány munkahelyen inkább nők vannak mint férfiak, pl. orvosok közül, örülök hogy vannak nők is, hiszen egy nőt csak egy nő ért meg, vagy pl. hogy az óvodában, iskolában nők is oktatnak, hiszen egy nő az aki érzékelik mire van szüksége egy gyermeknek, még ha az nem is a saját gyermeke.
Én semmifajta állást nem foglalnék ez ügyben, hogy minek hogy kellene lennie most, de az tény, hogy ennyifajta szerepnek nagyon nehéz megfelelni.
De kérdés hogy mindenhol meg kel-e felelni? Én most pont ebben a tanulási időszakban vagyok, hogy NEM KELL MEGFELELNI. A munkahelyen igen , bele kell adni apait-anyait, vagy a tanulásban. De a családban nem. Mert a családnak egy védő pajzsnak, mentsvárnak kell lennie, ahol lehet hibázni, kicsit a nap végén leengedni, s olyasfajta kompromisszumokat kötni önmagammal és a családommal, amiben én sem, s ők sem őrülnek bele, de nem is szenvednek hiányt.
Be kellett látnom, hogy nőként bizony már most meg kell tanulnom megengedőbbnek, lazábbnak lenni, tudnom kell segítséget kérni, (mert bizony nekem ez sem megy még)és átértékelni mindent. Itt gondolok arra, hogy mi a fontosabb, hogy idegbetegen fáradtan máris essek neki a házimunkának, vagy kicsit leülök, meghitten beszélgetek a társammal, később majd a gyermekemmel, s utána közösen a társammal rendet rakni? Meg kell tanulnom, hogy mi a fontosabb az életben? Mert mosatlan edények mindig lesznek, de a pillanatok elrepülnek. S én nem akarom, hogy ha lesz egyszer gyermekem, az úgy nőjjön fel, hogy anya sose beszélgetett vele, sosem hallgatta meg, stb.
Nem kell megfelelni egy nőnek. Ez valami beteg ideológia, hogy a nő főz mos, takarít stb... Persze ezzel nem azt mondom hogy ezek ne legyenek meg, de ne felejtsük el, hogy Isten egyenrangúnak, társnak teremtett meg a férfiak számára, s nem rabszolgának.S fontos szerintem hogy a férfi társaink is így szemléjenek minket, legyenek ők is segítő társaink, ne csak mi számukra,de nem úgy ahogy a napokban láttam,- amikor a villamosról leszálltam, hogy a kedves férfi ment a párja előtt, s a hölgy cipelte a nehéz szatyrokat...-Ha minél több férfi látna minket egyenrangúnak, akkor megtalálnánk mi is a helyünket a világban, s nem lennénk frusztráltak a szerepeinkben. Én örülök, hogy a társamban olyanra leltem, aki mellett társ vagyok, s nem csak egy "Nő"...
Hölgytársaim! Sose felejtsük el mire lettünk rendeltetve, így biztosan nem leszünk frusztráltak egyik szerepünkben sem...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése