A szeretetről szeretnék most írni. Igen, mindenki tudja, mi ez, de
mégis miért érzem azt, hogy írjak róla? Mert ma szembenéztem olyan fájdalmas
érzésekkel, tényekkel, amelyek megmutatták nekem, milyen is az én
"szeretetem", s azt is, hogy miért is nem tudom befogadni mások,
illetve Isten szeretetét. Miért nem elég nekem az elég.....
Szeretet. Milyennek kell lennie? Talán olyannak, hogy nem kér
vissza semmit. Tehát elvárások nélküli. De sokszor mondta ezt egy barátnőm.
Hogy ne legyenek elvárásaim. Na de miért vannak? Sokan azt gondolják, hogy én
nagyon is tudok szeretni, és el is tudok fogadni szeretetet. Milyen aranyos,
kedves kis lény vagyok. Lehet, de azért szeretném megmutatni mi, zajlik a
kulisszák mögött.. Megmutatom nektek, hogyan is néz ki nálam egy szeretet
kapcsolat, miért tudok így szeretni, és milyen akadályai vannak, hogy
mély, igazi, egészséges kapcsolatokat alakítsak ki.
Szóval az én szeretet kapcsolatom így néz ki: Tegyük fel, van
bennem egy érzés, hogy jó lenne, ha a legjobb bizalmas jó barátom,
felköszöntene, mert épp a névnapom van. Jelzem, ez csak egy példa, de
valóságban is sokszor megtörténtek hasonló történetek. Nos, névnapom van, és van egy nagyon jó
barátom, vagy barátnőm, mindegy, s az jár a fejemben, hogy neki ma fel kéne
köszöntenie, hiszen naptáras ünnepem van, csak látja. Eljön az este, elmúlik a
nap, és nem történik meg a megköszöntés. Agyalok azon, hogy miért nem, már -
már bepörgök, s dühös leszek. Másnap
felhív, megkérdezi, mi újság velem, és én elővéve sértettségemet az előző este
miatt, leüvöltöm tele indulattal, ócsárlással megfűszerezve a fejét, hogy miért
nem köszöntött fel engem, mikor én mennyi partit rendeztem neki, és
milyen sokemeletes tortát sütöttem az ünnepein. És ő, ha épp nincs jó kedvében, visszaüvölt
rám, vagy csak egyszerűen frusztrált lesz, hogy nekem miért nem elég az, hogy ő
küldött nekem egy email-t késő este, amit feltehetőleg már nem olvastam el,
telefonálni meg nem volt ideje, mert zűrös napja volt.
Szóval nekem ilyenek voltak eddig a közeli kapcsolataim. S ez
miért probléma? Ha kielemezzük ezt a történetet, akkor eleve az első momentum
ami romboló eleme egy kapcsolatnak a Bizalmatlanság. Szeretem az illetőt, de nem bízok benne. Nem hiszem el,
hogy felköszönt, vagy, hogy számíthatok rá. De ha szeretem, akkor miért nem
bízok benne? Hisz a "szeretetben nincs félelem bölcs Pál apostolunk
szerint". És a szeretet mindent hisz, remél a korinthusi levél
megfogalmazása alapján. Azt is elhiszi, hogy a másik szeret, jót akar, remél. Pláne
akit 2, vagy 4 éve ismerek, s vele vagyok nap, mint nap. Ha bízok valakiben,
akkor nem kell az a bizonyos póráz. Hisz a bizalom azt jelenti, hogy elhiszem,
hogy szeret, és ő is bízik abban, hogy én is szeretem őt.
Hogy miért jelenik meg a kapcsolataimban ez a
bizalmatlanság? A NAGY TRAUMÁIM miatt. Édesanyám halálával gyermekként
elvesztettem az ősbizalmat, ami azt jelenti, hogy egy kisgyerek feltétel nélkül
bízik a szüleiben, hogy számíthat rájuk. S ha édesanyám nem is tehet arról, ami
történt, az akkor kicsi Encsi, ahogy a legtöbb kisgyerek az édesanyja halálát
elhagyásnak, cserbenhagyásnak élte meg- ezt a szakemberem is igazolta, s Pál
Feri atyától is olvastam már ezt a tényt. A bizalmatlanságaimat fokozták a
későbbi bántalmazások, s ez a bizalom, amit a szüleim és a múltbeli személyek
iránt kellett volna éreznem,- végül teljesen kifolyt az ereimből, és a félelem,
bizalmatlanság, árulás és cserbenhagyás érzések vették át a helyet.
A második
momentum ami jellemzi a
kapcsolataimat, illetve jellemezte, - mert most azon vagyok, hogy változtassak,
az ELVÁRÁSOK. A
történetben látható, hogy én nekem természetes volt, hogy a legjobb barátom
felköszönt, hiszen az én szeretetem abból áll, hogy én is adtam neki sokat,
elvárom, hogy ő is viszonozza. De ez milyen szeretet?
Akkor ezek szerint nem jó szívvel adom a dolgokat, ha viszonzást
várok. Ez nem szeretet, ha jobban bele gondolunk. De sokan bele esnek ebbe a
hiába, ahogy én is. Nyílván félre értés ne essék, ezzel nem azt mondom, hogy
támogatom az egyoldalú barátságokat, és hogy mindig csak adjunk, s közben
mi semmit nem kapunk.. Itt a hangsúly a szándékon van. Ugyanis az igazi
szeretet adni akar, elvárások nélkül. Ez a szép benne. S ahogy mondani szokás,
jó tett helyébe jót várj. Csak kérdés, hogy kitől? Bizony nem az adott illetőtől
szoktuk vissza kapni, hanem valaki mástól, s ha ráadásul keresztény is vagy,
ahogy én is törekszem rá, akkor te a jutalmadat, azt az úgy nevezett viszonzást
nem várod, -hanem hagyod, hogy "Aki titokban lát, ő jutalmazzon meg
Téged." Így lesz kincsed a mennyben. Persze aki nem hisz ebben, annak
nehéz is elmagyaráznom ennek a titoknak a szépségét.
A lényeg, hogy én folyton elvártam, hogy az illető beszámoljon nekem mindenről, mindig gondoljon rám, minden úgy legyen, ahogy én szeretném, s az hogy ő neki mi a jó, mi milyen érzés, azt nem vettem figyelembe. Irányítottam az elvárásaimmal a kapcsolataimat. Hogy miért? Mert féltem, hogy hiányt szenvedek a szeretetben. Azt a szeretet féltem elveszíteni, amiért én küzdöttem. De miért küzdöttem? Mert tévedésben voltam. A szeretetben az az igazi szépség, hogy nem kell érte küzdeni. Mert volt, van, s lesz. De akkor miért küzdöttem?
Mert gyermekként úgy érzem nem kaptam feltétel nélküli szeretetet.
Számomra nagyon fontos volt az ölelés, testi érintés, mint szeretet kifejezési
forma. Ahogy az is, hogy elismerjenek, bátorítsanak. Szigorú nevelést kaptam. S
kevés elismerést a tanulmányaim során. Nem kaptam egy szerető, motiváló apát,
hanem egy erőszakos, büntető, hatalmat gyakorló apát, aki azt tehette velem,
amit csak akart.
S mivel ez nekem hiányzott, így a jelen kapcsolataimban
elvárásokkal próbáltam ezt a hiányt kompenzálni. Ez egy fajta tudat alatti
mechanizmus, csak hogy ne kelljen szembenéznem egy fájdalmas ténnyel: Rosszul
sikerült a gyerekkorom, a szeretet tankom hiányokkal, sebekkel teli.
Most egyelőre itt lezárom a gondolataimat, a második részben
folytatni fogom, hogy nálam miben merül ki a szeretet fogalma a
kapcsolataimban.
Ezzel a gyönyörű Szentírási résszel szeretném lezárni ezt a
bejegyzést, amit én mindenhol kifüggesztenék, csak hogy emlékezzünk arra,
milyen az igazi, tökéletes isteni szeretet, amit mindannyiunk számára példa
kell, hogy legyen.
"A szeretet türelmes, a szeretet
jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem is kevély. Nem
tapintatlan, nem keresi a maga javát, nem gerjed haragra, a rosszat nem rója
fel. Nem örül a gonoszságnak, örömét az igazság győzelmében leli. Mindent
eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel.
A szeretet nem szűnik meg soha. A
prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik.
Megismerésünk most még töredékes, és töredékes a prófétálásunk is. Ha azonban elérkezik
a tökéletes, véget ér az, ami töredékes. Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a
gyermek, úgy gondolkoztam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek. De
amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyermek szokásait. Ma még csak
tükörben, homályosan látunk, akkor majd színről színre. Most még csak töredékes
a tudásom, akkor majd úgy ismerek meg mindent, ahogy most engem ismernek.
Most még megmarad a hit, a remény és a
szeretet, ez a három, de közülük a legnagyobb a szeretet.
(1Kor 12,30–13,13)"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése