Hogy miért is írom azt, hogy merj felnőni? Mit jelent ez?
Nos először magamról írnék.
Biztos szokatlan amit most kijelentek, de én nem érzem magam felnőttnek. A biológiai és társadalmi szempontokból lehet , hogy az vagyok, de érzelmileg nem. Érzelmileg egy gyermek vagyok, aki követelődzik, néha fél, és szorong. Hogy miből vontam le ezt a következtetést? Mivel járok terápiára, sok olyan alkalom volt, amikor ez a tény világosságra került...
Még mindig várom a gondoskodó édesanyát, aki ha élne, betakarna, átölelne, és bizalommal elbeszélgetnék vele. Vannak olyan konfliktust megoldó technikáim, amik nagyon gyerekesek, maipulatívak, és egy adott helyzetben úgy viselkedem, hogy csak én nyerjek, a másik, hogy mit szeretne, kevésbé veszem figyelembe. Ez miatt az "én központúságom" miatt 2 kapcsolatom is megromlott az elmúlt fél évben, de szerencsére az egyik kezd újra működni....
De a legjobban az a tény mutatja meg a gyermekségemet, hogy nem tudok érzelmileg felnőtt döntéseket hozni. Mit is jelent ez? Egy gyermek csak magára gondol, nem veszi figyelembe, hogy esetleg a környezetében már mindenki kimerült, vagy elfoglalt, neki az adott pillanatban lévő szükségleteit igenis elégítsék ki, különben manipulatív, figyelemfelkeltő "hisztis" viselkedést fog retorzióként produkálni. A felnőttek a gyerekkel ellentétben, a másik emberrel, vagy a környezetével tud úgy viselkedni, hogy a maga szükségletét, vágyait háttérbe tudja szorítani, kompromisszumra képes, hogy az adott szituációban "mindenki jól járjon. Persze ez nem jelenti azt, hogy folyton el kell fojtani a vágyakat, szükségleteket, csak felnőttként tudnunk kell olyan döntéseket hozni, amivel másokat nem bántunk, tekintettel vagyunk egymásra. Egy gyermek nem tud tekintettel lenni senkire, szükségletei vannak,- talán ettől gyermek a gyermek, s ahogy pszicho szociálisan, mentálisan normális körülmények között felcseperedik, idővel megtanulja, hogy a világ nem csak körülötte forog, nem csak ő van, hanem még rajta kívül, még több millió ember.
De mi van akkor, ha ez a fejlődés megreked?
Akkor a szülői házat nem egy kész felnőtt fogja elhagyni, hanem egy infantilis, talán önző személyiség.
Ezek a felnőttek (ahova sajnos még én is tartozom) nem fognak tudni kölcsönösségen alapuló kapcsolatokat, párkapcsolatokat kialakítani, folyton kudarcokkal fognak találkozni, s ha nem ismerik fel a személyiségük torz mivoltát,(személyiség zavart) valamint énképük sérülését, vagy belső konfliktusaikat, hiányaikat, sérüléseiket, akkor segítség nélkül egy egész életet fognak így leélni, az állandó kapcsolati és párkapcsolati kudarcokat fogják magukkal cipelni.
A megfigyeléseim, a környezetemben lévő emberek beszámolói alapján, valamint az én NAGY gyerekkori traumáim miatt, meg tudok fogalmazni olyan okokat, összefüggéseket, hogy miért vannak ilyen emberek, és hogy én miért tartozom a "gyerekes felnőttek" klubjába.
Az egyik oka az infantilis felnőtt jelenségnek az, ha a gyermek a családjában fizikálisan, verbálisan(szavakkal), szexuálisan, vagy érzelmileg bántalmazva volt. Ugyanis abban a korszakban, élet szakaszban, amikor bántották, a személyisége nem tudott fejlődni, a környezetétől abban a korszakban nem tudott jó mintát, attitűdöket elsajátítani. Mivel bántalmazták, így nem tapasztalhatta meg a szeretettel teli kapcsolat jelentőségét, önértékelését tükörként összetörték, hiszen a gyermek a bántalmazást úgy éli meg, hogy őt azért bántják, mert "Rossz". Ha bántották, akkor nem tanulhatta meg azt, hogyan kell a másik emberrel tisztelettel, szeretettel bánni, hogyan kell felelősségteljesen viselkedni. Ha a gyermek rombolást látott, és állandó bántalmazásoknak, helytelen konfliktus megoldási stratégiáknak volt ki téve, akkor felnőttként is ezt a sémát fogja tovább vinni. Ő is bántani fogja környezetét, ha nem is úgy, ahogy vele tették, de mindenképp meg fogja nehezíteni a környezete helyzetét. Amit a bántalmazások miatt szeretetet nem kapott meg, azt majd felnőttként másokon fogja bevasalni, hogy az a rettenetes hiány, űr be legyen töltve. Ebből az következik, hogy nem tud elköteleződni, elmélyíteni kapcsolatokat, hanem elvárja, hogy csak ő kapjon szeretetet. Ebből adódóan érzelmileg sem tud felnőttes döntéseket hozni, nincs senkire sem tekintettel, csak önmagát látja, és a hiányait, amik gyerekkorában nem lettek betöltve. Ebbe a kategóriába tartozom én is.
De nézzük a másik oldalt. (A másik okot).
Ha infantilis önző felnőtteket akarunk gyártani társadalmunknak, akkor nem kell sokat tennünk, csak el kell kényeztetni azt a gyereket. Meg kell venni neki Magyarország összes plázáját, sőt magát az egész országot is. Mindentől óvni kell, még villát, és kést se adjunk a kezébe korának megfelelően, hiszen nehogy megsérüljön szegényke. Mindentől óvjuk meg, és mindent adjunk meg neki, és akkor így tökéletesen elszúrhatjuk az életét. Szeressük őt majomszeretettel, halmozzuk el a legdrágább cuccokkal, az helyett hogy időt, figyelmet, rengeteg intim és meghitt beszélgetéseket biztosítanánk neki,amik révén megtanulhat bízni, kötődni, és következetesen szeretni.
A gyermeknek rengeteg lelki élmény kell, beleértve a játékokat, kalandokat, beszélgetéseket, hiszen ezek az alkalmak nyújtanak számára olyasféle lehetőséget, amiben a személyisége fejlődik, az érzés világa gazdagodik, megfelelően bánik azokkal, gyakorlatilag megtanul kapcsolatokban műkődni.
A családnak, mint kis közösségnek a feladata, hogy a gyermek megfelelő mintákat lásson,pl. ilyen a stressz és kudarcok feldolgozása, a konfliktusok megfelelő kezelése.
Bármi is az oka az infantilis felnőttségnek, bántalmazás, vagy elkényeztetés, ha felnőtt korban ezt hajlandóak vagyunk felismerni, és eljárni egy szakemberhez, ahogy én is teszem, hiszem, hogy az a rossz séma megszűnik. Hiszen a terapeuta az, aki mellett a sérült személyiség meggyógyulhat, személyisége újra "kiegyenesedik". A terápiában a szakember segít rávezetni arra, hogyan működünk, tükröt tart.Segít rávilágítani, hogy személyiség fejlődésünk hol ragadt meg, hol kell a segítség, milyen gócok, problémák, feldolgozatlan traumák állnak a háttérben. S ha mindez meg van, akkor szépen lassan, ha jól működik a terápia, akkor a fájdalmak megszűnnek, és a személyiség elkezd a megfelelő irányban fejlődni, ahogy az gyerekkorban kellett volna ,hogy megtörténjen. Én is ebben hiszek, és lassan már 2éve kitartóan végzem ezt a munkát, hiszen a lelki gyógyulás lassú folyamat, sok türelmet igényel, na meg kitartást, és erős idegzetű szerető embereket.
Merj felnőni, magamnak is néha ezt mondogatom, de azért légy gyermek is! De hogy ez mit jelent? Úgyis tudja ezt mindenki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése